Valami emlék mindig leszel

Valami emlék mindig leszel,
emléke annak, hogy mentél el,
vagy csupán az arcom színe,
vagy talán a vállam íve
a "nem érdekel"-t követő rándulásnál.
A hideg szél júliusban, mit tudom már.
Te majd a hajlott és fájó hát leszel,
én az elesett, kit nem segítesz fel,
vagy nagy lombú fák között a zizegés.
Az utolsó nyár-ízű nevetés
és az első tél ízű sírás.
A "nem is volt" és "nincs más."
Árnyék, amire felkapom a fejem,
a napfény, mi tréfát űzött velem,
valami, amiről nem beszélek szívesen,
szürke kép, ami szebb lenne színesen.
El nem mondott vers vagy meg nem írt sorok,
én meg a hal, kinek nagyon fáj a horog.
A távoli ismerős Pécsett vagy Budán,
a kínos csend a "viszlát" után.

Mit tudom már.

Rándul a vállam. Nem érdekel.
De valami emlék mindig leszel.

Kényszer

Hogy orrom szív levegőt,
az is kötelesség.
Bár ne lélegeznék -

Kényszer hogy nyomorral éljek,
hogy a halált megszokjam,
mi a szívembe ültetett magot,
és csírát is hajt lassan.
Remeg a lelkem, meglehet:
gyógyszer vagy kény-szer
már egyre megy.