s mint mindig, a tabletták
kezeket növesztettek, rajta karmot,
és a torkát kaparták.
Majd tompították a fájdalmakat,
s a doktor jobblétre szenderült.
Cserepes ajka már nem éri ajkamat,
de szürkülő arca most felderült.
Hiszen ezt tanulta egy életen át:
magyarul, latinul is, már végre
elsajátította a halált,
és itt hagyott engem élve.
És most nézem a holttestet,
merevvé vált, mint egy szobor,
és nem tudom, tán csak tettet,
tán nem nyugodt, csak komor.
Hiba csúszhatott a gépezetbe,
lehet, mégis van mennyország,
s nyirkos mellkasában a szíve
most egész máshol ver tovább.
Vagy hazugok a mesék a mennyről,
és a doktor úr már nyugodt lehet,
hogy e tajtékfehér nihiltől
ő menthetett meg ezreket.
Ragacsos arca már kihűlt teljesen,
hideg bőre fehérebbre vált.
Itt hagyott - és most nekem
orvosolnom kéne a halált.
És már úgy gondolom, valójában
csak az holt, aki élve maradt,
hogy ő gyászol a nagy ég alatt
és nem én a doktor urat...
Dohos testét magamhoz ölelve
csókolom gyógyszer-keserű száját,
és fénylik a hold, a petri csésze,
és ragyognak a mellégyűlt pirulák.
egyébként vidám verset akartam írni
nem sikerült
