Jól vagyok

Jól vagyok, csak éppen
nem hallom a szavakat,
de látom, miképpen
folynak a falról,
s ott alant
egy repedésben megülve
feltorlódnak mind,
és gyűlnek...
ne nézzetek együgyűnek -
nem bírom már elviselni,
ezt; az emberi beszédet.

És látom, ahogy a sarokban
- jól vagyok! én? soha jobban! -
minden "nem" és minden "viszlát"
vájják a maguk kis karcát.
S jól vagyok, ha nem is bírom,
de nagyon-nagyon azt kívánom,
bár nekem is lenne annyi
fontos teendőm mint neked,
bár te írnál hajnal négykor
nekem szerelmes verseket,
s bár körüled keringene
legalább már négy-öt hete
az a néhány szó, amit már
el sem visel a fülem:
"ráérek majd valamikor...
egyelőre, kedves - de nem."

Volt egy nagyapám

akit sosem ismertem, mert fiatalon meghalt, viszont maradt utána rengeteg levél, fénykép és vers, meg néhány történet, ami köré én csináltam neki még évekkel ezelőtt egy kisebb személyi kultuszt, mert szerintem ha hasonlítok valakire a családból, akkor az ő. Persze lehet, sőt, valószínű, hogy ezt csak kitaláltam, vagy csak szeretném ezt hinni, nem tudom.
Nem akarom, hogy elfelejtsék. Apám kicsi volt még, mikor Zoli meghalt, a nagyanyám, a felesége meg egy szörnyű ember, aki lepasszolta apámat a nagyszüleinek, és nem is tartjuk vele a kapcsolatot, mert régebben, mikor próbálkoztunk, csak vádaskodott, és egy darab szarnak állította be a családunkat, meg aztán olyan embernek nincs szíve, aki másodkézből tudja meg, hogy haldoklik az unokája, és annyit üzen, hogy sajnálja, meg jobbulást. 

A többi rokonommal sosem volt igazán jó a kapcsolatom, persze rossz sem, csak valahogy három mondatot nem tudok váltani senkivel az egész családból, és talán ezért beszéltem be magamnak, hogy bezzeg, ha a Zoli apu élne még, akkor lennék én meg a Zoli apu, a Zoli apu meg én, akihez leutazom Kiskőrösre, megmutatja a verseit, meg én is az enyéim, mesél a régi időkről, apu gyerekkoráról, a tönkrement házasságáról, és nem csak levélben olvasom, hogy bizony ugyanolyanok vagyunk, hanem szavakkal is elmondja, hogy semmi, amit az életben tervezett, nem jött neki össze soha, magányos volt, egyedül volt mindig, de hát az isten szerelmére, próbálkozni kell.
Viszont ha leépítem a kultuszt, ami a kis fejemben körülveszi őt, tudom, sőt, biztos vagyok benne, hogy ilyen sosem lenne, mert rengeteget ivott, és ha élne még, egy alkoholista szardarab lenne, aki a reggelt pálinkával kezdi, és egy összefüggő mondatot nem tud elmondani, csak hát meghalt még mielőtt igazán alkoholista lehetett volna.

És így egyetlen dolog marad, mivel valamiért mégsem megy, hogy elengedjem, hogy hasonlítunk, és ez nem más, mint az, hogy talán én is úgy végzem majd; mert épp ugyanazt csinálom, fiatalon, mint ő, (2016-ban mindenképp) kiköltözöm Németországba, pont, mint ő, és idióta módon harminc előtt meghalok, mondjuk a pia miatt agyvérzést kapok, és legurulok a lépcsőn, pont mint ő. 

Az öregasszony fia

Márton, vagyis Marcika hazament, hogy a családjával töltse az ünnepeket. Három éve lakott már Budapesten. Egy kis lakást bérelt a nyolcadik kerületben, amiben hárman laktak. Marci történelmet hallgatott az egyetemen, mire mész azzal, Marcika, kérdezték a nagyszülei mindig, de ő sosem válaszolt. Most is épp olvastak egy cikket arról, hogy mennyi a mérnökök kezdő fizetése, Marcika meg piszkálta közben az aranyozott cérnaszálakat, amik évről-évre egyre inkább kikívánkoztak a karácsonyi abroszból. A nagyanyja szája sarkában megcsillant a kacsazsír, mintha rúzs lenne az ajkain. Húscafatok ragadtak a fogai közé.

- Hadd tanuljon, amit akar – mondta az apja.

Rég elvált már az anyjától, de a karácsonyt, azt Kiskunhalason kellett tölteni Ica néni parasztházában. Az anyja, Éva, hozzá sem szólt a dologhoz, mindvégig mereven hallgatott. Enni is szinte csukott szájjal evett. Neki a haján csillogott a zsír, nem a száján, amit szoros kontyba fogott. Kövér volt, folyton csak hízott. Az ajkai vékonyak, mint a pengék, a szemei kicsik, mintha disznószemek lennének. A pulóvere bolyhos, a garbóját leette halászlével, de úgyis a turkálóban vette, azért meg nem kár.

Azért ment hozzá az idősebb Mártonhoz, aki sosem volt Marcika, mert tudta, hogy soha, senki más nem venné el őt. Sosem volt szép, esze sem volt sok, de azt nem is akart magának, csak csinos akart lenni. Fiatalabb korában a barátnői kisminkelték, de mikor tükörbe nézett, végül csak a szép nők karikaturisztikus, torz mását látta. Direkt csinálták – gondolta. A barátai, direkt. Hadd legyen annál is rondább, mint amilyennek Isten megteremtette.

Márton sem volt csinos férfi, de legalább a vonásai rendben voltak. Túl átlagos, az a fajta, akinek semmije se szép, de semmije se ronda. Kicsit kövér, az meg a korral jár. A mostani felesége régen modellkedett. Bekerült valamelyik életmódmagazinba, de sapka és síszemüveg volt rajta, a sálat meg az orráig fel kellett húznia. De legalább nem volt olyan ronda, mint Éva. És Éva ezért gyűlölte őt. Nála jobban csak egyvalakit gyűlölt: a fiát. Marcikát.

Mert nem értette, hogyan lett ilyen helyes. Hogyan tudott ő egy ilyen gyönyörű fiút összehozni, mint ez a Marcika. Hogy ilyen magas lett, meg vékony, de vállas, a szája se penge, a szeme se disznószerű. Örökölte az apja hihetetlenül arányos vonásait, egyedüli szépséghibája annyi volt, hogy a szemhéja alig látszott, és a szemöldöke a kelleténél kicsit közelebb volt a szeméhez, de az is csak az anyját tette ősemberhez hasonlatossá, Marcikát nem.

Titokban várta, hogy mikor kezd el hízni, mint egy lufi, mikor lesz izzadságtól büdös a háj miatt. Ha Marci otthon megigazította a szemöldökét, az anyja mindig rászólt, hogy ne tegye, férfi ilyet nem csinál, hagyja csak összenőni.

A kakukkos órából nyikorogva bukkant elő a szürkére festett, fából faragott madár, aztán miután elhallgatott, már csak a család csámcsogását lehetett hallani. Pont úgy forgott a pépes hal a ráncos szájakban, mint a Fibonacci-spirál.

Este aztán úgy sétáltak haza, hogy egy szót sem beszéltek egymással. Mártonnak voltak kérdései, de már minek? Huszonhat éves a fia, mit lehet mondani neki? Ahhoz már túl öreg, hogy nevelje, ahhoz meg még fiatal, hogy az igazán fontos dolgokról beszélgessen vele. A politikában is liberális, de majd kinövi – gondolta. Horgászni nem szeret, focit nem néz. Igazából az egyetlen kérdése az lett volna, hogy Marcika, fiam, buzi vagy-e, de azt meg nem akarta tudni. Persze tisztában volt vele, hogy ő nevelte félre. Pár hetente meglátogatta, akkor mindig megpróbált jó apa lenni, de hamar belefárad az ilyenbe az ember.

Huszonhetedikén aztán már reggel hatkor indult vissza Pestre – a vidékiek mindig csak annyit mondanak, Pest – valami mondvacsinált indokkal, vizsgáznia kell, könyvtárba kell menni. Pár szó erejéig próbálták még ott tartani, Marcika, fiam, hát mégis, olyan ritkán… de Marci belehalt volna, ha csak egy órával tovább kell maradnia.

Az apja a csirkéket etette a kertben, beszélt hozzájuk, hívta őket. Találkozott a tekintetük egy pillanatra, de Marci aztán később már abban sem volt biztos, hogy rá nézett-e az apja, vagy a láncra vert németjuhászra, ami mellette nyüszített.

A panelban, közvetlenül Marci mellett lakott egy öregasszony. Egyetemi oktató volt, de már húsz éve nyugdíjba ment. Filozófiát oktatott, meg magyar nyelvet és irodalmat, volt vagy három diplomája. Marci néha biccentett neki, de az asszony sose köszönt vissza, úgyhogy egy idő után ezzel felhagyott. Most az ajtó üvegét pucolta kívülről, a lábtörlőn állva, bokáig érő bordó szoknyát meg szürke pulóvert viselt. Laza kontyba fogta dús, ősz haját. De volt rajta valami furcsa, és Marcinak akkor jutott eszébe, hogy pár hete vesztette el a fiát, rákban halt meg. Néhány éve a férje sem él már, de az öreg volt. Az más. Mikor az anya temeti a fiát, az olyan, mintha megfordulna a világ. Nem illik a fiatal arc a koporsó bársonyához, ahhoz előbb meg kell, hogy csúnyítsa az embert az idő, csak utána szabad belefeküdni. Mártát, a professzorasszonyt már megcsúfította, mély barázdákat vájt az arcára, mintha valóságos karmokkal karcolt volna belé. Mégis itt volt, mégis élt, mást sem csinált már, csak temetett. Férjet, gyereket, barátokat, rokonokat; mind-mind gyöngyök voltak ezek, akiket a halál felfűzött egy végtelen hosszú cérnára.

Marci biccentett neki, most visszaköszönt ő is. Vizesek voltak a szemei, és tiszták, mint a tükör. Tele voltak értelemmel és meghunyászkodással. Kicsit a láncra vert kutyájára emlékeztette.

- Kellemes ünnepeket – mondta neki Marci, de aztán kicsit megbánta.

Pofátlanság ilyet kívánni valakinek, aki soha többé nem lesz már boldog, és aki számára a világ már nem tartogat semmit, ami kicsit is kellemes lehet.

- Köszönöm – válaszolta mégis Márta. De nem volt őszinte.

Másnap Marci a boltban kettővel több almát vett. Azt sem tudta, szereti-e Márta az almát, sok öreg panaszkodik rá, hogy savas ez már nekik. Talán fiatalon sem szerette. Ott állt az ajtaja előtt, a kezében a két alma, de már összeizzadta. Minek izzad az ember tenyere? – gondolta. Aztán mégis bekopogott. Nem sokkal később Márta kinyitotta az ajtót, nem várt vendéget, ez látszott az arckifejezésén. Nem látogatja őt már senki.

- Jó napot, csak… gondoltam, hozok almát – mondta Marci.

- Gyere be – intett Márta.

Marci nem akart bemenni, de azzal szomorúvá tette volna az öregasszonyt. Levette a cipőjét, fölakasztotta a kabátját. Körülnézett: a lakásban a nyolcvanas évek óta nem változott semmi. Az érdes szőnyegtől úgy érezte, mintha gyökérkefén lépkedne, a barna komód, ami faltól falig húzódott, ocsmány és tenyérnyi fehér műanyag szekrénygombbal volt nyitható. Könyvek sorakoztak rajta, meg régi porcelánfigurák, fehér bőrűek, csak a hajuk meg a ruhájuk volt kifestve, az se teljesen a vonalak mentén. A fotel és a kanapé huzata is kopott volt és érdes.

Márta leült vele szemben, hozott egy tányért meg egy kést magának, felvágta az almákat szeletekre. Marcit is megkínálta, de az nem kért. Inkább a könyvekhez sétált, amíg Márta görnyedten ülve, lassan, gépies mozdulatokkal vágta majd megette az almaszeleteket.

- Heideggert még nem olvastam – mondta Mártának.

De Márta nem felelt.

- József Attilától viszont sokat.

- Attól mindenki. Azt mindenki ismeri.

Marci levette a polcról a Lét és időt, visszaült Mártával szembe. Belelapozott, de feszült volt, nem fogta fel, amit olvas. Néha ránézett Mártára, aki folyamatosan bámulta őt, és ez egyre jobban zavarta. Rágta az almát, de a szemét, azt nem vette le róla.

- Magának ki a kedvenc költője? – kérdezte.

- Dsida.

- Külföldi?

- Dickinson. Emily. Te mit olvasol most?

- Szakirodalmat. Tanulok, tudja… vizsgák. Nincs időm mást olvasni.

- Azt hiszed? Most van csak igazán időd. Aztán nyugdíjas korodig egyáltalán nem lesz. De most még… te bármit… csinálhatsz te, amit akarsz.

Marci vontatottan bólogatni kezdett, aztán felállt.

- Mennem kell – mondta.

Márta is csak bólintott egyet. A macskája felugrott az ölébe, Marci addig észre sem vette, hogy van neki. Ronda, széles fejű, nyomott orrú dög volt, egyáltalán nem hasonlított azokra, amiktől a lányok úgy el szoktak érzékenyülni.

Aznap este Marci alig tudott elaludni. Minek ment oda? Öreg már és fáradt. Talán nem is lehet vele rendesen beszélgetni. Nem ezt várta. Mégiscsak három diplomája van, mégiscsak egy budapesti értelmiségi hölgy, de talán nem is Mártával van a baj, hanem vele. Ő nem elég jó hozzá, ezért nem tudtak beszélgetni, ezért nem nyílt meg előtte. Az lehetetlen, hogy egy ilyen elismert professzor, mint Csontos Márta, csak üljön, és kiskéssel szelje az almát, mondanivaló nélkül. Marci tudta, hogy valahol mélyen, a fájdalmaktól megkérgesedett elméjében még élnek azok a gondolatok, amikért megteltek a nagyelőadók, és hallani akarta őket, nagyon, mert annyira sivár ez az élet, hogy mindent két kézzel, erősen meg kell ragadni, ami egy kis értelmet ad neki.

Dacból pár napig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se fusson össze Mártával. Résnyire nyitott ajtó mögül figyelte, hogy kint van-e, mossa-e megint unalmában az ablakot?

 Futott a lépcsőkig, nem is mert lifttel menni, mert hátha találkozik benne Mártával, és kínos perceket kell eltölteniük együtt egy szűk és csendes helyen.

Egy héttel később viszont már attól félt, talán az öregasszony megölte magát. Vékonyak voltak a falak, hallotta, ha csukódtak az ajtók, és ezen az emeleten csak ebben a két lakásban laktak, tehát Márta ennek alapján nem hagyta el a házat azon a héten. Talán felkötötte magát, és az az undorító macskája a kávézóasztalon ágaskodik épp, hogy legalább a lábujjából ehessen egy kicsit. Mélyet szippantott a levegőből, de csak a falak áporodott festékszagát érezte. Ez mondjuk semmit sem jelent – gondolta. Talán épp ma kötötte fel magát. Talán, ha bekopogna, még megakadályozhatná az öngyilkosságot.

Így is történt, azonban Márta, mikor ajtót nyitott, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki készül véget vetni az életének. Bár, mondják, hogy ez sokakon nem látszik, de Marci ettől még hasztalan ostobaságként könyvelte el, hogy megint ide vetődött.

- Sütöttem pitét. Egyél belőle – kérlelte.

Hátat fordított Marcinak, nyitva hagyta az ajtót. Egyértelműnek vette, hogy a fiú megint bejön. És Marci, mintha ólomból lettek volna a lábai, el is indult befelé. Megint ugyanazt a fotelt választotta. De most kicsit mintha sötétebb lenne a szobában, igaz, az öregeknél valahogy mindig sötét van.

Marci elkezdte enni a pitét, de annak is olyan dohos íze volt, mint a lépcsőház áporodott levegőjének a szaga.

- Milyen volt tanítani? – kérdezte.

Nem teli szájjal, mert azt gyűlölte. A szülei, a nagyszülei olyannak tűntek e rossz szokásuk miatt, mint az állatok.

- Jó, szerettem.

- Zavarom esetleg magát?

- Nem – csóválta a fejét Márta. – Egyáltalán nem zavarsz.

De Marci mégis egyre feszültebb lett, semmitmondó beszélgetésekből volt elég otthon is. Hallgatta huszonegy évig, minden délután, minden este. Nem bírta elviselni. Azt akarta, hogy Márta kápráztassa el régi gondolkodók elméleteivel, eszmékkel, sanyarú sorsú írók életpályájával, de akárhogy próbálkozott, nem tudott kicsikarni néhány szónál többet belőle. A fiával együtt meghalt volna ő is egy kicsit? Talán direkt csinálja. Talán olyan utálatos már számára ez az élet, hogy nem hajlandó benne úgy tovább létezni, mint egy teljes értékű ember. Misztikum kell, hogy álljon a dolog mögött. Más magyarázat erre nincsen.

Miután Marci elköszönt tőle, Márta még hozzátette, hogy jöjjön máskor is. Nem ajánlotta, kérte, hanem felszólította. És Marci jött. Mindig megbánta egy kicsit, de aztán már kezdte megérteni a helyzetet. Most veszítette el a fiát, gyászol. Csak idő kell neki. Látszik a szemében, a vizes szemében, ami kékje annyira halvány már, hogy szinte egybefolyik a szemfehérjével. A ruhája még itthon, a négy fal takarásában is elegáns, mindig szoknya, ami mindig bokáig ér. A kontya előkelő, a fülbevalója színarany. Mikor még fiatal volt és szép, olyan lehetett, mintha az ég egyik csillagát viselné magán. Egy ilyen nő nem mondaná neki, hogy Marcika, sem azt, hogy a történettudomány haszontalan.

Marci tehát minden héten kétszer meglátogatta Mártát, de sosem beszéltek, szinte semmit. Csak egyszer, mikor Márta megkérte, hogy fürdesse meg.

- Hogy tessék? – kérdezte Marci.

Teát ivott akkor, és le kellett tennie a bögrét az asztalra megrökönyödöttségében.

- Csak segíts ki- és beszállni, megmosom én magam. Illetve a hátamat mosd meg, légy szíves. Mostanában egyre gyengébb vagyok.

Marci azt akarta mondani, hogy nem, de képtelen volt rá. A fürdőszoba felé menet már attól félt, talán elhányja magát, és Márta akkor majd megsértődik.

Mikor levetkőzött, Marci el akart fordulni, de minek? Úgyis látni fogja. A bőre ráncos volt, lógott, és mintha kisebb gömbbe tömörült hájcsomók ültek volna meg a csípőjén és a combján. Olyan volt, mint egy Rubens festmény. Marci nem hányt, de úgy érezte, ez a szituáció túlságon bizalmas. Márta kiszolgáltatottá vált, és itt, a zárt ajtók mögött még azt se hallaná senki, ha a gyenge öregasszony fejét belenyomná a vízbe, az meg készségesen megfulladna, mert mást sem akar már, csak meghalni.

A fürdetés után szinte futva hagyta el a lakást. Megesküdött az egy élő Istenre, hogy többet ide nem jön. Aztán két nappal később megint ott ült a kopott fotelben, teasüteményt ettek.

- Maradhatnál tovább, ha nincs dolgod – kérte. – Éjjelente gyakran mosdóba kell mennem, és nincs, aki felsegítsen az ágyból.

Marci persze igent mondott. Nem volt más választása.

- Alhatsz a fiam ágyában. A vendégszobát neki tartottam fenn. Krisztiánnak…

Marci hazament, hozott magának alvóruhát, a telefontöltőjét, meg néhány könyvet, amiből tanulhatott. Összességében sokkal jobban járt, az öregasszony ugyanis sosem beszélt, csak ült a kanapén, és nézett a semmibe, míg Marci két lakótársa állandóan zenét hallgatott, vagy telefonált, és nem tudott tőlük nyugodtan tanulni.

Minden éjszakát Krisztián szobájában töltött, sokszor még ott maradt másnap is, hogy csendben magolhasson. Krisztián szekrénye megtelt az ő ruháival, a fiókja az ő füzeteivel, még néhány szobanövényt is áthozott, mígnem a saját lakásában már nem maradt egyáltalán semmi. Márta meg minden éjjel, mikor felriadt a rémálmából, kiabált neki, hogy Krisztián, segíts kimennem!

De hívhatta volna bárhogyan, mert semmit sem gyűlölt annyira, mint a Marcikát. 

Hallgatás

Hallgat a világ, nem beszél soha,
hallgatnak a vonatok, a tülkölő autók.
Te messze, messze hallgatsz tőlem,
s én magamhoz túl közel hallgatok.

Fekete hajad kócos, kezed
tehetetlenül hever öledre hullva.
Hallgatnak a fagyos, messzi csillagok,
és hallgat a falon fölöttem az óra.

Hallgatnak a ruháid, minden tárgy,
a hasztalan holmik csendesen
bőrödhöz, kezedhez, hozzád érnek,
míg az ürest markolja az én kezem.

Hallgat a fekete szemed,
hallgat a szép ívű szád,
és hallgatok én is, de bennem mintha
hallgatna az egész kerek világ.

Budapest

Hétkor jön a kocsi, addig
negyed óra van még, vagy több.
Nehéz dértől hajlanak meg
a virágok a házad mögött.
Olyan ez a köd most, mintha
pont egy helyben toporogna
minden apró esőcsepp, és
negyed óra - milyen kevés...

Ott, ahol csak tócsák vannak
a tengerek csak nagy vizek,
nagy tömegben dörömbölnek
bordák mögött kis szívek.
Vörös ajkú nők, és sovány
szőke lányok nagy ruhákban
siratják a telet, pedig
még egy napra újra nyár van.
Itt hagyták a szívük ők is,
itt, valahol Budapesten.
Minden házban megfordultak,
nem jó nekik, nem jó ez sem.

De ha keresel, megtalálsz,
még egy napra nyár van...
tereken, parkokban vagy
a villamosmegállóban;
És várjuk majd a villamost,
te mellém ülsz, és át is fogsz,
hogy ne fázzak; óvd apró testem
a nagy és hideg Budapesten.

Relatív idő című félkortárs félszerelmes vers

Istentől köszönni lehet,
kérni nem,
s a hámló bőr, a sebek
a térdemen,
olyanok, mint a térkép:
ott balra át,
a véraláfutás mentén
vártam rád.
Szerteágaznak az erek,
az utak,
de megtalálja a szomjas
a kutat,
és szeretsz is talán,
vagy nem.
Imádkozz értem,
Isten.

Két vers

Túl sok a szó,
de én kevés vagyok
összefércelni
a gondolatot

***

Egyre csak tornyosulnak
a könyvek körülöttem,
de fátylas hályog mossa össze
a sorokat előttem,
és széthull majd az ember is,
mintha rozsda marná tagját;
az acélt is felemészti,
ha sokáig nem használják.

Kortársvers J. H.-nak

nem vagy, hiába kereslek
ha dalra fakadnak a szentek

és ismeretlen nyelveken beszélek
és lehajtják fejüket a vének

léteztek köröttem, kívülem
léteztek mindenhol - bennem nem

tompán, de még mindig szeretlek
ha dalra fakadnak a szentek

Semmit se mondj

Nekem inkább semmit se mondj,
ha szavaid félszavak.
Elharapott mondatok, mik
mormolásnak látszanak.
Mint szerzetes,
kinek ostorral vert sebéből a vér
hevesebben árad színlelt hiténél.
Ne vezekelj, ha szavaid
ostorok neked, s nekem,
ne nyújtsd a karod, ha nem akarod
megfogni a kezem.
Én túlélem - egész életem
a túléléssel telik el, és
akkor halok meg csupán,
ha tőled hallom azt: kevés... 

Összeér

Fogd meg a kezem,
hogy bőrünk legalább
egy lehámlásnyi időre
dédelgesse a halált.
Míg fogod a kezem,
felkészülünk,
mi lesz majd velünk
így, nélkülünk:
elfeledsz az első
mosakvás előtt?
Eszedbe jut néha,
hogy: "hívnom kéne őt -
hogy megfognám, először
megfognám mindkét kezét..."
Így merengek én is,
napra nap, hétre hét.
És megtelik a szívem, nagyon,
talán meg is szakad...
Összeér kezünk, szívünk, szánk?
Lehet, ugye, szabad?

Szeráf

Minden repedése ismerős az útnak,
mégis botladozom.
Tudom, a szelek honnan fújnak,
mégis azt hazudom,
hogy ismerem az arcod, világ,
de tudom, hogy tebenned az emberek
többet adnak mint fogadni bírom,
és annál többet elvesznek.

Nincs is arc - csak száj van, szemek, és
nincs is út, csak rajta a repedés.
Ha megfogom a kezed, átnyúlok rajta,
mintha nem is kéz, csak
fény és meleg volna.

Ha jössz is, mégse jössz igazán;
van semmim, van mindenem,
s mint szeráf, mikor Istenre néz
eltakarom a szemem.

Érzelmes angol nyelvű kortársvers, melynek nyelvtani hibáit az író (N. C. uraság) részegségével indoklom

i hate that everybody
wants to fuck you
and most of them
could fuck you
but me
neither i nor me
but i don’t wanna talk
about only fucking
but i do

A. K. úr dolgozik

Úgy meghalnék, meghalnék!
Elmondtad bár százszor,
hogy több joga van élni másnak
- dühös vagy -, és máskor
mint zúgó folyók kidagadnak
kezeiden az erek.
Megfognám, megcsókolnám, de
mozdulni se merek.
E világon neked nincsen
más urad, csak Isten,
mégsem ad a mennyben helyet,
s nem adott itt lent sem.
Különös, hogy azt aki
angyalnak jó lenne,
engedi a föld alá,
de nem engedi a mennybe.
Nem érted te - mondod mindig -
nem érted a hitet - és én
nem is juthatnék dűlőre
a világmindenség kérdésén.

Még ráng egyet

Még ráng egyet, aztán meghal,
és ott állok mellette én;
és nagyon fáj, hogy magam vagyok,
magam a föld kerekén.

Ez kicsit olyan, mint amikor

Megfogadva egy tanácsot, a kortársvers paródiákat is feltöltöm ide, legalábbis néhányat mindenképp, mert egyrészt ezeket könnyebb megírnom és jobban is szeretem őket, másrészt meg néha tényleg vékony a határ a paródia meg a rendes vers között. (Mondjuk ezt egy fontos emberhez írtam, ennélfogva kicsit szégyellem, hogy nem szántam rá több időt és csak ilyen lett. De majd írok neki szebbet, na.) A végén még kiderül, hogy szeretem a kortárs költészetet. Vagy nem. Vagy csak szarul írok. Döntsék el a nemlétező olvasók.


Ez kicsit olyan, mint amikor
a diák beleszeret a tanárába,
vagy az ütvefúróba a beton.
Ilyen lehetett, mikor dalt írt
a szerelemről John Lennon,
mielőtt megütötte a feleségét,
miután megsértette a fiát.
Ilyen lehet az is, amikor
egymásba szeret két barát.
Ilyen volt, amikor
nyugtatóra ittam.
Ilyen a gyereknek
a kötelező hittan?
Hát mondj valamit, amitől
hittanra járnak a gyerekek,
valamit, amitől
megint józan lehetek,
amitől a barátok is
barátok maradnak,
adj őszinteséget egy
gyenge Beatles dalnak,
reményt a fúrónak,
a betonnak hitet,
legyél az a tanár
aki belém szeret.

Az én szívem

Az én szívem nem törik,
csak ropog, mint a hó, ha rálépsz.
Kedves szóval formálgatnád,
mint győztes hószobrát a művész.
De nem kezed melege
olvasztja fel, vagy hidege hűti le;
mint az állat, elhagy hogyha
nem foglalkozol vele.
Mégse told félre önzésemet
gőggel és fortyogással,
ne gondold hogy tökéletes
lehetnél bárki mással,
a rossz falról majd előbb-utóbb
lepereg a jó vakolat.
Ki lesz ott, hogy elsöpörje
a földre hullott darabokat?

Pár hete kortársvers paródiának indult

aztán rájöttem, hogy a többi is kb. csak ennyire igényes. :"D

vannak dolgok, amiket nem tudok elfelejteni
akárhogy próbálom, kérdem:
miért emlékszem, hogy latin-magyar szótárt
Szenci írt először 1604-ben?
miért emlékszem a nagyanyám kutyájára
mikor nem beszélünk évtizedek óta
miért emlékszem a lebegő szardarabra
amit pár éve láttam a velencei-tóban?
miért emlékszem hogy a régi szobámban
hol volt a szőnyeg kikopva
de még a kazettás magnó kazettájának
furcsa műanyag szagára
is emlékszem, meg a gyerekkori rémálmokra
jókra bezzeg kurvára nem
talán nem is voltak úgy igazán
jó álmaim se sosem
mindig én öltem meg erőszakoltam
vagy engem kúrtak meg benne
de nem is baj, ha jó lett volna
az is más felébredve
az illatodra is emlékszem, arra ami miatt
mindenki büdös már, mint egy ágytál
és emlékszem, ahogy mint egy hülye
hármunk előtt letolt gatyában álltál
emlékszem, mikor kéz a kézben aludtunk el
akkor azt mondtad, gyönyörű voltam
felkeltem előbb, tudtam menned kéne
de direkt nem szóltam
mert emlékszem, volt idő mikor pár hetente
pár óráig szerettél is talán
minden szavunk, mint béna poszterek
ottragadtak a bár falán
de elmentél persze te is
vagyis nem is voltál te soha
el foglak temetni a szívemben
és majd nem emlékszem, hogy hova

Ez a szív

Nyugalom van; még sohasem
voltam ilyen csendes.
Itt ülök én, és a szívem
valahol másutt verdes.

Most nem akar a porhó sem
elszállni a széllel,
mintha bágyadt hajnal lenne,
nem igazán éjjel.

Mintha nem is fájna most,
nem verne úgy a szív se,
mintha az a konyhakés
nem vágyna úgy a szívbe.

Írnék vagy beszélnék már,
de bennakad a szó;
azt mondják az élet nem
mindenkinek való.