Könyörgés

Az én tüdőm a friss levegő sem szítja föl,
ha a rozoga ablakon befúj a hűvös huzat.
És hallom, hallom a távolban játszanak,
és hallom, az út szélén hogy pöröl
egy autós egy másikat, s egy ököl
- a munkásököl, vasököl! - a levegőbe csap.

Engem bánts helyette, az utálatot
már majdnem úgy szomjazom, mint a szerelmet.
Vagy játss.z velem, mert mint gyermek,
én sohse játszottam, nekem labdát nem rúgtak,
engem erős kezű apák nem vertek
és nem tömjéneztem felsőbb hatalmat.

Az én tüdőm a friss levegő sem szítja föl,
és az Isten már nem tudja, mit vegyen el még.
Az utca már csendes, senki se pöröl
és gyémántokkal vert leplébe bújt az ég.
A labdát a tetőről nem szedi le senki,
és nincsen itt egy se, kinek itt kéne lenni.

E közöny csak egyre nő, mint a fák,
amik integetve megérintik az eget,
míg gyökerük a földet szeli át.
Ti oly jól ismert idegenek...
ha jobban szeretnétek halva,
eresszétek a szívemet,
vagy élesszétek fel újra.

J. H.

"Tíz év múlva is csak ugyanaz lesz majd, mint most, a neveden kívül semmit sem fogok tudni rólad. Aztán mindannyian olyanok leszünk, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött horda, nem tudunk majd mit kezdeni egymással, mert az emberi kapcsolatok mindenhogy ocsmányak. Ha szeretek, akkor azért kell vigyázni, hogy ne szeressek nagyon, vagy ne szeressek úgy, ahogy hiszed, hogy szeretek, és amitől te kevésbé szeretsz, pedig fogalmad sincs, milyen az én szeretetem."