kiknek lángoltok?
A vakot vezetitek,
a világtalant?
Láttok-e engem,
ki baktat alant
a híg szürkületben?
Érzitek-e, mi az, menni,
mint az őrült, fel se nézni,
és nem hazaérni soha?
Ti férfiak, ti nők,
ti alkalmi szeretők,
kik mentek viháncolva,
hova mentek - ha mentek - haza?
Cicomázott gönceitek
unott kéjjel levetitek,
s ha nevettek is, nem nevettek,
árvák vagytok, kivetettek.
Ti bujkáltok, mint patkányok
a pesti ablakok mögött?
S az olcsó szeretők, a kisemmizettek
kik félregombolt ruháikkal
foltjaik fedik el,
most egyszerre testvéremmé lettek,
és lelkem most ővelük vezekel.
A szenvedést térdükön dédelgetők között,
mint tépett, tébolyult keselyű körözök.
