Gyáva imája

Ne hagyj meg annak, ami most vagyok.
Add, hogy helyem legyen az élők közt.
Ne adj, ha nem érdemlek holnapot,
ha keselyű köröz fejem fölött.

De hagyj meg annak, ami most vagyok,
bár fele annyi, mint ami lehetnék -
húsz éve nevelnek már fagyok,
és rég nem számolom, mi jön még.

Nézd, süllyedek, de mindezt állva teszem.
Isten egyik legrosszabb fia vagyok.
Mindenki elmegy, ki marad hát nekem?
Gyermek vagyok, s félelmeim: a nagyok.

De hagyj meg mégis, sziklából talán
virágot növesztek, forrást fakasztanék,
ha meghagynál, mit nekem magány?
Élnék, úgy, ahogy nem éltek még!

Most már tudom

Most már tudom, hogy hazug a biológia
és a szív éppoly könnyen elfáradhat
mint a kéz, és tudom; nincs mód arra
hogy hitelt adjunk ittjártunknak:

Mert most már tudom, hogy valóság sincsen
s a valószerű csak úgy valós, ha hiszik
Tudom: nem az arany az érték a kincsen
Tudom: nem létezik, ki most nincs itt.

Most már tudom, hogy a madarak
szárny helyett kezeket akarnak.
Most már tudom, hogy a búcsúzás
sem létezik, mint bármi más.