Részlet

"Magamra öltöttem mérethibás öltönyöm, ami szalagavató óta nem volt rajtam. Különös, hogy mennyi emlék fűződhet egy ruhadarabhoz. Annával táncoltam benne. Az én Annámmal. Milyen rövid név, milyen szépen cseng, két másodpercnyi „n”-ig nyelvem hegye a szájpadlásomon marad, aztán lehanyatlik egy „a”-ba. Akaratlanul is ezt mondogattam a tükör előtt félhangosan, magamhoz húzva a zakómat, mintha ő volna az. Annnn-na. Kicsit rövidebben Anna. Szőke volt és örök, mint Juhász Gyula Annája. („Egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön.”) Egymagas velem. Mindig panaszkodik, hogy nem vehet fel mellettem magas sarkú cipőt. A haja göndör – egyet hátra lépek, az öltönyömmel táncolok, bal kezem a hátam mögött -, a mosolya rózsás – forgok az öltönyömmel -, olyan tökéletes, hogy el sem hiszem, hogy az enyém. Az illata édes és meleg, jázmin, jácint, vagy valami j betűs, tudom is én. Reggel is szép, mikor felébred, szép smink nélkül, szép, ha mérges. Akkor is szép volt, mikor elhagyott. "

Takarodj belőlem

Én most kizárom a világot,
de a világ, az nem zár ki engem.
Megpróbáltam úgy létezni,
mintha nem is lenne lelkem.
Ahogy te sem vagy már. Megint.
Minden nap újra elvesztelek.
Miattad tolódnak az esték
és nyúlnak úgy a reggelek.
Fel se kelnék, de nem aludnék:
testem könnyű, és csak lebeg
a céltalan tudatlanságban.
Reszket - de gyermeteg!
Aki voltam, abból mára már
lehetnék tisztességes:
S mi vagyok? Semmi, én mondom,
de hát semmiség ez.
Mióta nem próbálom magammal
konokul elhitetni,
hogy létezel, hogy itt vagy még,
csupán meg kell keresni,
s e m m i  sincs, öt betű:
mással-, magán-, mással-, mással-,
magán - képtelen vagyok túllépni;
magával, mással se lesz jobb talán
semmi.
Takarodj belőlem. Az én hibám vagy.
De lenni értelmetlen, mert e világnak
van egy nagy hibája:
A semmi a minden és minden a semmi,
s mint gyerek köré az anyja,
a semmid köré fonom két kezem.
Még mindig ez, ez a mindenem.

Részlet

"Hórihorgas, cingár férfi volt, anyámnál jóval idősebb, már kisiskolás koromban elkezdett kopaszodni. A feje búbja sima volt, úgy nézett ki, mintha gyér hajának tengere egy kis szigetet ölelne körbe. Imádtam simogatni, mert olyankor mindketten nevettünk. Hivatása könyvelő; mindig rettenetesen elfoglalt volt. Szabadnapjain jobbára leültetett a tévé elé, betakart a kedvenc piros plédemmel, és beletemetkezett a papírjaira. Egyik cigarettát a másik után szívta, ujjaival úgy gereblyézte pár szál haját, mint ősszel a leveleket, és a kis szigeten olyankor nagy kupacba gyűltek a gondok. Biztosan szeretett minket, csak anyámat nem. Néha hallottam őket veszekedni – halkan, szinte suttogva -, és az ajtóból néztem végig, ahogy tehetetlenül állnak egymással szemben, anyám szája sírásra görbül, apám a haját túrja. Ezt a szokást átvettem vagy megörököltem tőle, és talán csak én látom bele, de anyám néha mélán bámul, ha csinálom. Összeszorítja az ajkait, és azt hiszi, semmit sem veszek észre. Nagy hibája a szülőknek, hogy néha nem számolnak azzal, hogy mindent, amit tesznek, látnak és megértenek a gyerekeik. Hogy is felejthetném el, hogy nyúltak meg az árnyékaik a gyér lámpafényben, amint karba tett kézzel szidták egymást, és fejük felett mint a forró víz, párolgott el a szerelem.

(...)

Fel akartam számolni az emlékét. Kidobtam a játékokat, amiket ő vett nekem, a közös képeket, anyám megkérdezése nélkül téptem szét azokat a rettenetesen fontos dossziékat, amik elszakították tőlünk. De egy dologgal nem tudtam mit kezdeni. Saját magammal, a tulajdon fiával. A mozdulataimmal, az ábrázatommal, azzal, hogy belőle lettem, hogy miatta olyan az agyam barázdáltsága, a sejtjeim, a génjeim; hogy miatta vagyok hajlamos a visszérre, a fejfájásra és arra, hogy majd egy szép napon elhagyjam a családom. Huszonnégy éves leszek. Rég nem kéne ilyenekkel törődnöm. Úgy érzem, bizonyos tekintetben én mindig csak egy szomorú kisfiú maradok."

Gyerekdal

Talán csak késik,
vagy méginkább eltévedt,
mint aki nem sétált
erre vagy tíz évet...
Talán csak feledékeny,
de megjelenik mindjárt.
Lehet, elfelejtettem
átállítani az órát.
Talán ma este már
nem kell majd a lámpa,
elég bátor leszek
egyedül bújni ágyba.
De mintha zavart lennék,
mert egész nap vártalak,
úgy küzdök a magánnyal,
te nem - de ő látogat.
Mellém ül. Azt mondja,
végre magunk lehetünk.
Nem jön ma, se holnap...
eltűnt - súgja. - Eltűnt.

Egy nap majd

Egy nap majd olyan apró leszek,
mint innen nézve a csillagok.
Vagy egy porszem, gyilkos szíve,
azt se tudják majd: vagyok.
Egyre kisebb, s kisebb leszek,
nincs, ki észrevenne.
Ez a világ de hatalmas,
s én de kicsi benne.

Részlet

"Zavarában – mint mindig, ha feszült volt -, a nyakában lógó ezüstláncot piszkálgatta, és amikor eszébe jutott az ehhez fűződő számtalan emlék, elszomorodott. Valaha volt boldog, és ő naivan, hagyva, hadd sodorja az ár, azt hitte, még mindig az. Először minden megváltozott, ami körülvette: a hely, amit otthonnak nevezett, az emberek, akiket szeretett és elveszített, a munkahelye, az élete. Végül már saját maga is. Mindez nagyon lassan, szinte titokban történt, mint ahogy nyár végén kezdenek elsárgulni a falevelek. Mire feleszmélt, tél lett, előtte pedig egy kócos tizenéves leányka ült, aki mindezt észrevette." 

Régi

Szeretni kell, szeretni nehéz,

Ebbe születik az ember.

Ha te május vagy,

Én vagyok november.

(2011)

Valami emlék mindig leszel

Valami emlék mindig leszel,
emléke annak, hogy mentél el,
vagy csupán az arcom színe,
vagy talán a vállam íve
a "nem érdekel"-t követő rándulásnál.
A hideg szél júliusban, mit tudom már.
Te majd a hajlott és fájó hát leszel,
én az elesett, kit nem segítesz fel,
vagy nagy lombú fák között a zizegés.
Az utolsó nyár-ízű nevetés
és az első tél ízű sírás.
A "nem is volt" és "nincs más."
Árnyék, amire felkapom a fejem,
a napfény, mi tréfát űzött velem,
valami, amiről nem beszélek szívesen,
szürke kép, ami szebb lenne színesen.
El nem mondott vers vagy meg nem írt sorok,
én meg a hal, kinek nagyon fáj a horog.
A távoli ismerős Pécsett vagy Budán,
a kínos csend a "viszlát" után.

Mit tudom már.

Rándul a vállam. Nem érdekel.
De valami emlék mindig leszel.

Kényszer

Hogy orrom szív levegőt,
az is kötelesség.
Bár ne lélegeznék -

Kényszer hogy nyomorral éljek,
hogy a halált megszokjam,
mi a szívembe ültetett magot,
és csírát is hajt lassan.
Remeg a lelkem, meglehet:
gyógyszer vagy kény-szer
már egyre megy.

Ne lássák

Semmibe húzó
szemek figyelnek.
Ne lássa senki:
nagyon szeretlek!
Nem szól az ajkad,
mint aki halott,
ne lássák azt, hogy
én is meghalok.

2012 nemtudommikor