Angyalföld

Hiába beszéltem hozzád féltő szóval,
nem mutattad meg arcodat.
Hogy lát engem a világ?
Rám néz - azt mondják - ez te vagy.
Mert magamban viselem nyomaid,
mint cuppogó sár a lábak nyomát.
Kegyetlen voltál, hogy annyira
hasonlóvá tettél hozzád.
Angyalt csinálni jöttél belőlem,
mi maradt, a bábáknál hagytad.
"Használják fel kettőnk bánatát,
ha majd kutatni akarnak..."

A furulya

Albert mindössze húsz percet töltött az osztálytalálkozón. Albert nem vitte sokra. Legalábbis mások így gondolták, ő egyelőre szerette a munkáját. Azt mondják, a jegyvizsgálók az első néhány évüket élvezik, aztán szertefoszlik a varázs, de Albert úgy gondolta, a kiábrándulás nem a jegyvizsgálók privilégiuma, nem boldog manapság senki, soha, mert sír a gyári munkás és sír a vezérigazgató is.

Júlia is sírt, pedig belőle földrajztanár lett. Huszonnyolc éves korára olyan lett, mint egy múmia, amiből szívószállal szívták ki az életet. Ujjainak közei, ahogy megfogta a poharat, mint kis deltatorkolatok kapcsolódtak a csontos kézfejen végigfutó, kidagadó erek patakjaihoz. Itta a sangriát és látszott a szemén, hogy újra egyetemista akar lenni. Olcsó bort képzelt a helyére és drága füvet, látta lemenni a napot, le egy erkölcstelen éjszakába, le egy pesti pincekocsmába, annál is lejjebb.

Ildikó érettségi óta egy boltban pénztáros. Őt mindig csak felelősségre vonják. Ő alig jár mosdóba, hát, őneki, látjátok, ezt is meg kellett tanulnia. Vele pakoltatják a liszteszsákokat, mikor tudják, hogy lumbágója van. Igen, ilyen fiatalon, és a lába tiszta visszér. Ilyenek az erei. Genetika. Az a három szülés pedig tönkrevágta a méhét. Azoknak is, miből vegyen tankönyvet? Ételt, ruhát, mikor négy órába van bejelentve és tízet dolgozik? Huszonnyolc éves korára olyan lett, mint egy ötvenéves asszony, aki húsz éve minden nap ugyanazt csinálja.

Erik mérnök lett. A műszaki egyetemen végzett, és tényleg olyan nehéz, mint mondják, több száz gólya van, de csak néhány lesz diplomás. Mindenki közül neki volt a legszebb öltönye, bár legtöbben farmerban és pulóverben jöttek. Erik persze mindig szeretett felvágni, de őt sose kedvelték. Most is úgy beszél, úgy gesztikulál, mintha órákig gyakorolta volna otthon a tükör előtt állva a lenézést, mert azt ő sose adta, ő csak kapta. Ő volt a kis buzi. Akinek mára felesége van és rettenetesen okos kislánya, aki már az óvodában keresztrejtvényt fejtett. De még mindig tikkelt a szeme olykor. Egyszer azt mondta Albertnek egy osztálykiránduláson, hogy ő úgy retteg, úgy gyűlöl mindent, hogy alig alszik, azért tikkel. Huszonnyolc éves korára mégis sikeres lett, de hogy alszik-e már rendesen, azt Albert nem tudta.

Laura gyógyszertárban dolgozik. Gyógyszerkiadó szakasszisztens. Nem vették fel egyetemre, de nem is bánta. Imádja csinálni, a kenőcsök keverésétől kezdve a pénztárgépkezelésig mindent. Számára a megfelelő légkör egy steril-fehér szoba polcokkal, fiókokkal, a fiókokban kis dobozokkal, melyek úgy zörögnek, mint a mák. A haja hosszú, barna, a hullámokat mintha csak a szél fújta volna bele. A végtagjai a testéhez képest túl nagyok voltak, a tenyere kissé lapát, a lába negyvenhármas, tartása enyhén görnyedt. De ez is csak még szebbé tette, nem is hiba volt, csak különbség. Vonásait nézve csúnyának kéne lennie – túl hosszú fej, lapos orr, vaskos ajkak -, de huszonnyolc éves korára ő lett a leggyönyörűbb feleség, akit Albert valaha látott.

Minden középiskolás azt hiszi, hogy majd az ő szerelmük kivételesen tényleg örökké fog tartani. Albert és Laura is így hitték, és most Albert egyedül van, Laura pedig feleség. Bálinthoz ment hozzá, ahhoz a gyerekhez a hátsó padból, akiről Albert semmit sem tudott, és most sem hallgatta meg, mire vitte. Rosszullétre hivatkozva korán távozott. Még hallotta, ahogy a régi osztályfőnökük meleg hangon, Laura hátát simogatva sok boldogságot kíván nekik. Albert egy pillanatra kisfiúvá vált, kedve lett volna megfordulni és megkérdezni, hogy „és nekem mit kíván? Engem miért nem vesz észre? Tudja-e, hogy én sokkal jobban szeretem, mint az a Bálint?” Igazából senki nem is emlékezett arra, hogy ők ketten egy pár voltak. Talán még Laura sem. Albert úgy érezte, minden szavuk kiszív egy darabot a zsigereiből, mígnem tökéletesen üressé válik belülről. A szája sarka megrándult egy kissé a jókívánság után, de ezt se látta senki.

Felvette a sálját, a hurkon bújtatta át a rojtos végeket. Leült a metrón, elé állt egy néni, aki nem akart leülni, hiába adta volna át neki a helyét, és egy férfi laptoptáskával, aki végig a telefonját nyomkodta. Leszálltak a Deák Ferenc téren. Már csak magát látta a gyér fényű metró torzító ablaküvegében, sötéten, mint egy árnyékot. Úgy hordom a nyakamban a sálat is, mint egy kötelet – mondta magában, és a bézs hurokra nézett. Hirtelen mintha jobban szorított volna, mint addig, meg kellett igazgatnia.

A lakásától nem messze egy kapualjban látott egy síró hajléktalan asszonyt. Ott voltak ezek mindenhol, feküdtek, ültek, néztek, mintha galambok lennének, egyek voltak a város arcának pattanásai közül, de azért sírni nem szoktak. Albert legalábbis nem nagyon látott még síró hajléktalant. De ez is csak annyira érdekelte, mint a többi, még ez a szenvedés se ért meg neki pár forintot.

Másnap dolgozott. Semmit sem érzékelt, csak a fáradtságot, csak a vánszorgó időt, és nyugtalan lett, ha dél felé sétált végig a kocsiban, mikor az északra tartott.

- Most már megint miért állunk? – kérdezte egy nagydarab úr, közben kétszer ránézett az órájára.

- Elengedni a pécsit – mondta Albert fel sem nézve a jegyről.

- Marha jó. Tíz perce? Miért nem elég akkor megállni, mikor közelebb van, van itt elég sín.

- Sajnálom – motyogta félhangosan, aztán tovább ment. Még sokáig hallotta a férfi panaszát, aki a vele szemben ülő idegennek folytatta.

Felkeltett vagy négy alvó kamaszt, megkocogtatta három zenét hallgató fiatal vállát, lezavart két bliccelőt. Hazament.

Úgy érezte, mintha az ő teste siklott volna egész nap fel-le a síneken, rá léptek az emberek, benne botlottak meg, a hajába ragasztották a rágógumijukat, lenyomták a torkán az üres sörösüvegeket, energiaitalok dobozait, pizzaszeletek megrágcsált végeit. Minden ő volt, a néni, aki grimaszolt és morgott, mert a vele szemben ülő fiú túl hangosan hallgatott zenét, és a fiú is, aki túl hangosan hallgatta a zenét, hogy elnyomja a gondolatait. Ő volt a lány, aki nem azért cipelt bőröndöket, mert utazott, hanem azért, mert elhagyta a vőlegénye, és most visszaköltözik a szüleihez. Valaha ő volt a férfi is, aki a munkatársának mutogatta a jegygyűrűjét és arról beszélt, nem is akkora kár azért a fiatalságért. A vonal mindkét végén ő volt: aki elmesélte a gyermeke orvosi műhibájának esetét, meg aki örült, hogy nem az övével történt.

Az ágyán fekve nyújtózkodott. Garzon a tizenharmadik kerületben, a fekhelye egyszemélyes, mert minek franciaágy. Az ablaka a többi szürke panelházra nézett. Nem tudott aludni. Szívesen ivott volna valamit, de minden alkohol elfogyott. Egyáltalán nem volt semmije. Szerette volna felhívni Laurát, de nem tudott volna mit mondani neki. Reggel, mikor felkelt, még mindig Laurára gondolt – nevetséges, de valahogy sosem nevetek ilyenkor – mondta félhangosan. Rezgett a telefonja, alig merte felvenni, mert biztosan Laura az. Hogy lehet egy lehetetlen gondolat ilyen valós?

- Tessék – szólt bele.

- Kösz, hogy hívtál. Hogy írtál. Hogy eljöttél.

- Mm, hová? – Albert megvakarta a tarkóját. Hámlott a bőre és ez elvonta a figyelmét.

- Na, hová? A születésnapomra.

- Jaj, nagyon fáradt voltam este. Bocsánat.

- Megszoktam. Otthon vagy most? Átmennék. Nem telefontéma.

Albert vállat vont. Nem akarta, hogy Anita meglátogassa. Tizenöt perc sem telt el, de a lány már kopogtatott az ajtaján. Albert úgy, ahogy volt, trikó nélkül, alsógatyában nyitott ajtót. Egymás után emelgette a lábait, hideg volt meztelen talpának a csempe. Egy kicsit mindig megszeppent, mikor Anitára nézett. Milyen gyönyörű. Néha csak úgy ránézett, hogy valóban azt látja-e, amit lát. Oldalra hajtott fejjel nézte, mint a magányos túrázó, aki valami hatalmas értékre lel egy régi barlangban. Alacsonyabb volt nála, bézs kabátot viselt, ami ránézésre volt csak puha, de tapintásra nem. A haja fekete, egészen göndör, a szemei kékek, mint egy téli reggelen a felhők felgördülő fátyla alól kibújó ég. Ahogy belépett a házba, illatfelhőt hagyott maga után. Édeset, ragadósat, Albert szinte megfulladt belé. Egy pók cukormázas hálójában érezte magát, amibe minél inkább kapálózik, annál jobban belegabalyodik. Anitával is így volt ez, nem csak az illatával.

-  Legalább felhívhattál volna – mondta szomorúan. Apró, de formás szája megrebbent.

Albert most nagyon irigyelte tőle, hogy észrevette ezt a rebbenést, mikor az ő arcán tegnapelőtt nem látta senki sem.

- Sajnálom. Fáradt voltam, és olyan… nem tudom.

- Persze, hogy nem, nem tudsz te egyáltalán semmit.

- Vedd le a kabátod.

- Nem veszem. Nem maradok addig. Csak azt akartam mondani, hogy többé nem vagyok a barátod.

- Hát jó.

- Hát jó – ismételte Anita csípőre tett kézzel. – Érdekel is téged. Nem gondoltam, hogy ilyen vagy valójában. Nem is érdemelnéd meg azt a nagy szerelmedet, ha őt is így kezelnéd, mint engem.

- Nem degradálni szeretnélek – motyogta Albert, miközben rágyújtott -, de mások vagytok.

- Aha, azt hiszed, hogy olyan lenne, mint az a néhány hónap a középiskolában? Amit te hajszolsz, csak egy illúzió. Laura nem létezik. Ezt persze sosem fogod megtudni, mert sosem lesz a tiéd. Na, de nem baj, itt vagyok én, fel lehet próbálni, ha hiányod van, megbeszélhetsz velem bármit, hívhatsz sírva, Albert, nem voltunk együtt, de soha senki nem volt, és nem is lesz olyan valós barátnőd, mint én.

- Kicsit sokat gondolsz magadról.

- Kicsit keveset gondolsz rólam.

Anita választ várt, de nem kapott. Kiment a lakásból, becsapta az ajtót. Albert próbálta párszor hívni, de Anita nem vette fel a telefont. Különös fájdalmat hagyott maga után. Albert bánata viszont egy olyan mély kút volt, amibe hiába dobáltak már bármit is, csak eltűnt a sötétségben és nem hallatott hangot. Tíz éve ismerte Anitát. Öt évig barátok voltak, aztán megtörtént. Csak úgy, és egyikük sem értette, hogy eddig miért nem jutottak el idáig. Aztán megtörtént újra meg újra, és eltekintve néhány nézeteltéréstől, mindketten boldogok voltak így. De Albert valahol mindig is tudta, hogy Anita túlságosan is jó. Túl szép, túl jól ismeri őt, minden gondolatuk egy, minden mozdulatuk kiegészíti a másikét. És mintha törvény lenne, hogy ezek az emberek csak elélnek egymás mellett, pedig nagyon jól tudják, hogy a másik nélkül előbb vagy utóbb elsorvadnak. Minden gondolatuk befejezetlen marad, minden mozdulatuk megreked félúton. Már akkor nyalják a sebeiket, mikor azokat még meg sem vágták. Egy hamarosan esedékes, örökérvényű búcsúzás rendíthetetlen látomásával fognak először kezet, és mikor elválnak, rendszerint sosem tudják, hogy mi fáj. 

A tilalom ellenére a peronon cigarettázott a vonat indulása előtt tíz perccel. Odaért a kollégája, Balázs, és ő is rágyújtott. Megtermett, zsíros hajú harmincas férfi volt, akivel ritkán lehetett értelmes dolgokról beszélgetni.

- Milyen volt az osztálytalálkozó? – kérdezte, miközben a gyufájával bajlódott.

- Hát, nem volt jó. Tudod… meséltem azt a lányt… megházasodott.

- Hehe – nevetett a cigaretta miatt összezárt ajkakkal Balázs. – Egy középiskolás szerelemről beszélünk, ember, az agyaddal szereted már csak azt. Ne röhögtess.

Az ember háromféleképp, három különböző helyen érezhet szerelmet: fejben, szívben és genitáliákban. Utóbbi egyszerű, mert hirtelen és rémisztő, mint egy hatalmas széllökés, ami kitárja a sufniajtót, mi, a gyerekek pedig, amíg érezzük, attól félünk, talán kitépi a helyéről. De aztán hamar elcsendesedik minden, az ajtót becsukjuk, és játszunk tovább. Amikor szívvel szeret az ember, az ritka, és meglehet, hogy nem is létezik. Minden más a fejben zajlik. És Albert meg volt győződve arról, hogy Laura, mint egy cigányútra tért falat, megrekedt a szíve és az agya között félúton.

Albert akkor már három hete nem aludt rendesen. Hol Anitára, hol Laurára gondolt. Hol az egyiket, hol a másikat látta az utasokban, nemtől, kortól függetlenül. Éjfélre annyira kifáradt, hogy bement az egyik fülkébe, leült a puha, vörös ülések egyikére és hátradöntötte a fejét. Alig voltak utasok. Tíz perc elteltével sétált egyet a folyosón, mindegyik fülke üres volt a kocsiban. Visszament, felhajtotta a kartámlákat és elfeküdt. Félálomban halkan furulyaszót hallott, egy régi dalt játszottak rajta, ami hirtelen Júliához, a földrajztanárhoz tette őt hasonlóvá. Éveket élt újra abban a néhány percben, amíg tehetetlen tagjainak rázkódását nézve hevert a vörös bársonyon. Helyeket látott, ahová sosem megy már, embereket, akiket örökre elveszített. Az a különös érzése támadt, hogy vele soha többé semmi jó nem fog már történni, itt ragadt a hetvenhatos számú ülésen, itt végzi be hamarosan. Ami másnak rejtély és kaland a jövőben, az neki csak teher.

A furulyaszó nem ritkán hamis volt, a zenélő megakadt, és elhallgatott pár másodpercre. Később kicsit hangosabb lett, talán közelebb jött. Albert feltápászkodott, a jobb keze és lába teljesen elzsibbadt. Kiment a fülkéből, hogy megkérje azt a valakit, hogy hagyja abba a furulyázást. Megint meglátta magát az ablaküvegben, a szája sarka felkúszott a füléig, a szeme pedig a homloka helyére került. Hullámos volt a torzító ablak, mint a papír, ha víz csöpög rá. Bicegve, mint egy sánta, elindult, de még mindig üres volt a kocsi. Átment egy másikba, az is. Az egész vonaton egy árva lélek sem volt rajta és Balázson kívül. Leült egy másik kocsiban, melyben büdös fekete bőrülések néztek egymásra, és az egyik lámpa folyamatosan villódzott. Embertelenül meleg volt, Albert, azt sem tudva, mit csinál, vetkőzni kezdett. Félmeztelen volt már, mikor az egyik ablakon meglátott egy karcolást. Tele volt ilyennel a vonat, bandák neveit karcolták az üvegre vagy írták a falakra. Itt azonban, vékony testének villódzó tükörképére az volt írva:

A L B E R T

Néhány percig nézte a feliratot, csak az zökkentette ki, mikor a vonat megállt. Biztos el kell engedni egy másikat. Forgalmi okok. Műszaki okok. Oktalan okok. Okok arra, miért van a neve az ablakra karcolva. Felmerült benne az is, hogy talán ő maga tette. De most, hogy ismét csend lett, hallani kezdte halkan, de egyre kivehetőbben a furulyaszót. A tagjai maguktól mozogtak, mikor az ablakhoz lépett és lehúzta azt. Ahogy sejtette. Anita állt a sínek mellett és játszott. Felnézett Albertre a szájában a furulyával. Nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy mennyire hasonló volt ez ahhoz, mint mikor szopás közben nézett a szemébe.

Rohanni kezdett a legközelebbi ajtó felé, hogy Anita visszaszállhasson, mielőtt elindul a vonat. Meg akarta védeni. Szeretni akarta, de fogalma sem volt, hogy kell csinálni. Kinyitotta az ajtót, de Anita addigra már nem volt sehol, a tonnás vonat pedig lassan, vonatottan csoszogni kezdett előre. Be kellett csuknia az ajtót.

- Te félmeztelen vagy – hallotta Balázs hangját. – Mi történt, leöntötted magad?

- Igen – vágta rá Albert azonnal.

- Hát, jó… de attól még vissza kéne venned. Mégis… mit gondoltál, majd így fogsz dolgozni?

- Nem, nem.

Lenyomta a kis fekete kilincset a kocsi koszos bézs színű ajtaján, de a ruhái nem voltak sehol. Odament az ablakhoz, ami a nevét viselte, ott kellett volna lennie minden ruhájának. De se azok, sem pedig a felirat nem voltak sehol.

- Ide tettem.

- Jól vagy…? Hihetetlenül sápadtnak tűnsz és úgy mész, mint egy zombi.

Albert teleszívta a tüdejét levegővel, és egészen addig bent tartotta, amíg el nem kezdett szorulni a mellkasa. Lassan fújta ki, aztán Balázshoz lépett és megfogta a vállait, nem is annyira a bizalmasság kedvéért, inkább csak mert szédülni kezdett.

- Valaki furulyázott itt az előbb, vagy negyven percig. Egy lány, az előbb szállt le. Nem láttad? Nem beszéltél vele?

- Furulya? Itt mászkálok unalmamban már mióta, de senkit se hallottam furulyázni. Figyelj, megállítjuk a vonatot. Menj haza, vagy inkább orvoshoz. Nem zenélt itt senki.

- Dehogynem! Itt, ebben a kocsiban. Megkeresem.

Ellökte magától Balázst úgy, hogy az majdnem elesett és futni kezdett a fülkés kocsik felé. Tisztán hallotta a zenét a zakatolás ellenére is, hátrakiabált Balázsnak, de az nem jött utána, Albert pedig nem akart visszafordulni. Lehunyt szemmel ment a hang irányába, hogy ne vonhassa el a figyelmét semmi.

Elhúzta az egyik fülke ajtaját. Ott ült Anita és játszott.

- Beszéljük meg – mondta neki.

Anita az ölébe tette a hangszert, és ránézett. Albert megremegett. Mandula alakú kék szemek, hófehér bőr, komoly vonások, amiket göndör hajzuhatag keretezett. Alapvetően ijesztő lány volt. De ettől volt olyan gyönyörű.

- Te nem olyan vagy, mint azok a lányok, akik csak a szeretőim lettek, mert azt hittem, van bennünk közös, pedig nincs.

Anita nem felelt. Úgy ült ott, mint egy szobor. Albert elé lépett és megfogta a kezét. Hideg volt. Csak ekkor vette észre, hogy megint áll a vonat. Pár másodperc múlva a mozdonyvezető is megjelent.

- Elnézést, csak… - mondta neki. – Egy perc, aztán megkeresem a ruháim, de beszélni akarok vele…

A mozdonyvezető értetlenül nézett rá.

- Az… ismerősöm. – Anita felé biccentett.

Balázs és a mozdonyvezető úgy néztek össze, mintha valami nagy problémát konstatáltak volna.

- Mentőket hívjál – súgta a mozdonyvezető Balázsnak, aztán mindketten hátrálni kezdtek. – Jól van. Beszéljetek.

Rájuk csukta az ajtót.

- Minek mentő? – pattant fel Albert. Rátapadt a fülke ajtajára.

A másik kettő úgy nézett rá kívülről, mint két pszichiáter, akik a különszobába zárt beteget vizsgálják.

- Ne haragudj… - fordult hátra.

De Anita nem volt ott, és Albert csupasz mellkasán úgy futott végig a nyitott ablakon bekúszó szél, mintha Anita hideg kezei lettek volna. Aztán előre nézett, és már a kollégái is eltűntek.

- Jaj, Mariskám, ne is mondd. Az újságban is olvastam, hogy ez a főpolgármester miket csinál. Hogy lehet ilyet megszavazni?

- A sok birka. Az orruknál fogva irányítják őket. Jáj, hogy belenyilallt a lábomba a fájás!

- Szóljál a nővérkének.

- Hiába csengetek, nem gyün az. Nekik az a céljuk, hogy az ilyen öregek, mint mi, inkább meghaljunk. Ennyi fiatal nem tud eltartani ennyi nyugdíjast, én mondom.

Albert felült a kórházi ágyon. Körbenézett, jobb oldalt vitatkozó öregasszonyok, balra éjjeli szekrény, nem volt rajta semmi. Vele szemben három üres ágy. Megpróbált visszaaludni, de nem tudott.

- Mariskám, a vonatok azok úgy járnak, ahogy kedvük van.

- Igen, az unokám is mindig panaszkodik, hogy nem ér be időben dolgozni.

- Tegnap éjjel is ment egy Füredre, hajnali egyre kellett volna leérnie, oszt ötre volt ott.

Albert jobbra nézett, próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem jött ki hang a torkán. Most jött csak rá, hogy nem emlékszik, hogyan került ide. Kinyitotta a száját, de csak egy erőtlen nyögésben nyilvánult meg minden próbálkozása.

- Négy órát késett! Aztán miért?

- Elütöttek egy kislányt. Írta az újság is, hogy senki nem tudja mire vélni, miért futott át egy kislány a semmi közepin furulyával a kezibe.

- Még hogy nem veszélyes, hogy ezek a fiatalok eddig kimaradnak! 

Pesti ablakok

Pesti ablakok,
kiknek lángoltok?
A vakot vezetitek,
a világtalant?
Láttok-e engem,
ki baktat alant
a híg szürkületben?
Érzitek-e, mi az, menni,
mint az őrült, fel se nézni,
és nem hazaérni soha?

Ti férfiak, ti nők,
ti alkalmi szeretők,
kik mentek viháncolva,
hova mentek - ha mentek - haza?
Cicomázott gönceitek
unott kéjjel levetitek,
s ha nevettek is, nem nevettek,
árvák vagytok, kivetettek.
Ti bujkáltok, mint patkányok
a pesti ablakok mögött?

S az olcsó szeretők, a kisemmizettek
kik félregombolt ruháikkal
foltjaik fedik el,
most egyszerre testvéremmé lettek,
és lelkem most ővelük vezekel.
A szenvedést térdükön dédelgetők között,
mint tépett, tébolyult keselyű körözök.

Édes kis semmiség

Édes kis semmiség ez,
hogy remeg a lelkem mint egy faág,
mert madár szállt rá, de a lombját
már levetkezte rég.

Így teszek én is: a szívem
megszáradt leveleit leveti,
és dalol a madár: semmi...
Az őszben nem várhatsz újjászületést,
de várhatsz fojtó, nehéz ködöt és
várhatod a még fojtóbb halált:
hogy köröttem nem karod, csak kabát
ami meleget és enyhet ad,
és mint lágy teát, nem ihatlak,
hogy belém vackoljon a szuszogó melegség.
Átfagyok lassan, mi többet tehetnék?
Nem több: édes kis semmiség ez.
És még szebb -
még szebb, hogy semmivé lesz.

Fényjáték

Gyertya vagyok, fénylő, fehér,
ágyam hideg, cifra vas.
Lángom, ami égig elér,
folyékony viaszt fakaszt.
Gyertya vagyok, világítok,
ha féli szemed a sötétséget,
és ha felém nyújtod karod,
simogatva melengetlek.
Ha tűznek látsz csak, megégetlek,
ha zsinórnak, meggyújthatsz,
és miközben bántlak téged,
elégetem magamat.

Üveggolyók

Nehéz vánkosával betakargat majd az idő,
s csak kereslek titeket, kutatlak bennetek,
mint üveggolyókat, miket gyerekként vettem elő,
s most akárhogy keresem, egyetlent sem lelek.
Kidobtam mindet, vagy gyerekeknek adtam?
Nincs a kosárban, a zoknisfókban!
Nincs sehol egy sem, mégis hallani vélem,
ahogy átgurulnak halvány szellem-szívemen.

A nővér

A doktor lenyelte az utolsó adagot,
s mint mindig, a tabletták
kezeket növesztettek, rajta karmot,
és a torkát kaparták.
Majd tompították a fájdalmakat,
s a doktor jobblétre szenderült.
Cserepes ajka már nem éri ajkamat,
de szürkülő arca most felderült.
Hiszen ezt tanulta egy életen át:
magyarul, latinul is, már végre
elsajátította a halált,
és itt hagyott engem élve.

És most nézem a holttestet,
merevvé vált, mint egy szobor,
és nem tudom, tán csak tettet,
tán nem nyugodt, csak komor.
Hiba csúszhatott a gépezetbe,
lehet, mégis van mennyország,
s nyirkos mellkasában a szíve
most egész máshol ver tovább.
Vagy hazugok a mesék a mennyről,
és a doktor úr már nyugodt lehet,
hogy e tajtékfehér nihiltől
ő menthetett meg ezreket.

Ragacsos arca már kihűlt teljesen,
hideg bőre fehérebbre vált.
Itt hagyott - és most nekem
orvosolnom kéne a halált.
És már úgy gondolom, valójában
csak az holt, aki élve maradt,
hogy ő gyászol a nagy ég alatt
és nem én a doktor urat...
Dohos testét magamhoz ölelve
csókolom gyógyszer-keserű száját,
és fénylik a hold, a petri csésze,
és ragyognak a mellégyűlt pirulák.



egyébként vidám verset akartam írni

nem sikerült

Könyörgés

Az én tüdőm a friss levegő sem szítja föl,
ha a rozoga ablakon befúj a hűvös huzat.
És hallom, hallom a távolban játszanak,
és hallom, az út szélén hogy pöröl
egy autós egy másikat, s egy ököl
- a munkásököl, vasököl! - a levegőbe csap.

Engem bánts helyette, az utálatot
már majdnem úgy szomjazom, mint a szerelmet.
Vagy játss.z velem, mert mint gyermek,
én sohse játszottam, nekem labdát nem rúgtak,
engem erős kezű apák nem vertek
és nem tömjéneztem felsőbb hatalmat.

Az én tüdőm a friss levegő sem szítja föl,
és az Isten már nem tudja, mit vegyen el még.
Az utca már csendes, senki se pöröl
és gyémántokkal vert leplébe bújt az ég.
A labdát a tetőről nem szedi le senki,
és nincsen itt egy se, kinek itt kéne lenni.

E közöny csak egyre nő, mint a fák,
amik integetve megérintik az eget,
míg gyökerük a földet szeli át.
Ti oly jól ismert idegenek...
ha jobban szeretnétek halva,
eresszétek a szívemet,
vagy élesszétek fel újra.

J. H.

"Tíz év múlva is csak ugyanaz lesz majd, mint most, a neveden kívül semmit sem fogok tudni rólad. Aztán mindannyian olyanok leszünk, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött horda, nem tudunk majd mit kezdeni egymással, mert az emberi kapcsolatok mindenhogy ocsmányak. Ha szeretek, akkor azért kell vigyázni, hogy ne szeressek nagyon, vagy ne szeressek úgy, ahogy hiszed, hogy szeretek, és amitől te kevésbé szeretsz, pedig fogalmad sincs, milyen az én szeretetem." 

De mintha félnék (novella)

Bárminemű egyezés a valósággal a véletlen (vagy színezgetésre hajlamos fantáziám) műve.

Mindig is titkos, ámde mélységes megvetéssel viszonyultam az olyan kollégáimhoz, akik nem követtek el semmi bűnt, csupán annyit, hogy kedveseiket tanítványaik közül emelték ki. Ismertem egyet – Isten nyugosztalja -, tíz évet élt Iránban, kutatva az Akhaimenidák ránk maradt örökségeit, aztán hazajött, csak azért, hogy felismerve kínjait szakítson eddigi életével és visszautazzon húszéves kedveséhez. A nő minden pénzét felemésztette, de nézzék: ez a férfi. Aki a szerelmes nőket tartja szeszélyesnek folytonos sírásukért és dacos hallgatásukért, az nem látott még szerelmes férfit.

Húsz éves volt tehát a felesége, de ez senkit sem rendített meg. Talán a kelet misztikuma; sokszor van, hogy ami a szabott határainkon kívül történik, azt képtelenek vagyunk valósnak vélni.

De ott van N. kollégám, kinek története már kevésbé megható és még messzebb van az egzotikustól. Nem szánom sanyarú sorsáért, maga kovácsolta. Tizennégy évig tanított az egyetemen, s most levetkőzve minden álszentséget, kijelentem: ez idő alatt mindketten láttuk már, amit századunk züllött értelmiségi köre csak mutathatott. N.-t annyiból mégis szánom kissé, hogy az általános megvetésből és utálatból talán indokolatlanul sokat kapott, míg fiatal szerelme, a tizennyolc éves K. csak sajnálatot és megértést, hogy „lássátok meg, ilyenek a férfiak, mocskos pedofil disznók, milyen emberek tanítanak az egyetemen, hogy ez megtörténhet?” S folytathatnám. N. nem jó ember, sőt, kifejezetten utálatra méltó. De mikor egy éjjel áthívott magához, és csontos ujjai úgy szorították a whiskys poharat, hogy azt hittem, menten összeroppantja, miközben apró disznószemei megteltek könnyel, már tudtam. Tudtam, hogy a kérges szív is csak szív, és mint olyan, irgalmatlanul tud fájni.

K.-t én is tanítottam. Buta volt, de pénzes, a munka büdös volt neki, az egyetem pedig kényelmes. Nem is volt benne semmi különleges, még a szépsége sem. Ha N. nem süppedt volna bele a felületesség kényelmébe, szépnek látva mindent, ami nem ronda, talán még most is csak annyira lenne sérült, mint azelőtt. A K.-féle lányok veszélyesek. Vészesen fiatalok, frissek, elérhetetlenek. Aki nem méri fel, miféle akadályokba ütközhet tanári pályája során, gyakran vakvágányra fut. Mi, tanárok, tudjuk, ahogy a diákok is, hogy a professzor-hallgató viszonyok nem csak mesék, amikkel a középiskolásokat riogatják, és nem csak pletykák, ahogy sok egyetemista máig hiszi. Létező jelenség. A K.-féle lányok kigombolják azt a plusz egy gombot az ingjükön és direkt turkálnak előrehajolva a földre tett táskáikban, érezni akarják magukon a náluknál húsz, vagy akár harminc évvel öregebb szemeket. Aztán már nem érik be ennyivel. A társadalom, vagy akár csak csoporttársaik megítélésével nem törődnek.

K. és N. megegyeztek, hogy K. nem vesz fel több órát nála, s bár a folyosón csak biccentettek egymásnak, ahogy mások is teszik, viszonyuk híre hamar körbejárta az egyetemet. K. aztán, amikor megunta, vagy csak realizálódott benne, hogy apakomplexusának mégsem N. öle a megfelelő táptalaj, elkezdte kifecsegni kollégám viselt dolgait mindenféle jöttmentnek. Mondanom sem kell, ezeknek fele sem volt igaz. Csúfos szakítás lett a vége, és N. végül máshová ment tanítani, összetört szívét maga után vonszolva, s azóta csak rémhíreket hallok róla. Sorra buktat minden vörös diáklányt, hímsovinizmusa az eddiginél is magasabbra hágott, emberileg pedig becsődölt, mint ’29-ben a tőzsde.

Sok lány azt hitte, a dekoltázs nálam is elég a ketteshez. Sosem volt az. Én kiegyensúlyozott ember vagyok, az oktatás szentségéért tanítok, szeretem a szakmám, szeretek kutatni. Nem is hinnék, ebbe mégis mennyien beleőrülnek. Hadd legyek méltán büszke arra, hogy ez velem nem így történt.

Szeretek a szigorú tanár lenni, akit mégis mindenki kedvel. A diákjaim mosolyognak rám a folyosón, látom őket tanulni, küzdeni, érzem, hogy megszerettetem velük az anyagot, s így értelmet nyernek a tetteim. De most azt kívánom, bár gyűlölnének. Bár lennék én az őrült, büdös tudós, akit a könyveken kívül már semmi sem érdekel, s fáradt, hályogos szemem ne látná meg a szerelmet se.

Olyan sokáig éltem boldogan, gondtalanul a magam kissé magányos életét, hogy egyszerre villámként csapott belém a felismerés: utolért. Utolért a kivénhedő tanárok sorsa, elvesztett fiatalságom megtaláltam valakiben, aki visszaadhatná annak látszatát. A villamoson csak épp hogy kitűnt egy idegen leány feje búbja a tömegből, s te jutottál eszembe. Azt hittem, te voltál az, és úgy dobbant meg a szívem, ahogy nem lett volna szabad. Aztán megláttam az arcát, igazából öreg volt és rút. Felém nézett, azt üzente: valaki otthagyta a lábnyomát a fejedben, s nincs az a tenger, ami képes lenne elmosni.

Akkor már egy éve tanítottalak, jól ismertelek. Visszagondoltam erre az időszakra, s nem tűnt úgy, mintha több figyelmet szenteltem volna neked, mint másnak. Aznap éjjel alig aludtam, s végül arra a konklúzióra jutottam, hogy nem szeretlek. Az idegen csak a meglepetés erejével zavarta össze bolond fejem.

Másnap reggel órám volt veled. Rosszul voltam. Késtem, kiöntöttem a kávém, szétszórtam a zárthelyiket. Futva estem be a terembe, épp O.-nak súgtál valamit. Végignéztem a fiún úgy, ahogy csak egy féltékeny férfi tud, és nyugtattam magam, hogy nem lehet az eseted. Ebből semmit sem vettetek észre. O. is csak vigyorgott és én is magamra erőltettem egy halvány mosolyt, vagy inkább csak a szám rándult. Megkérdeztem, hogy vagytok, mint mindig, és ti válaszoltatok valami formális általánosságot, mint midig. Felolvastam a névsort, a teljes keresztneveden szólítottalak, pedig tudtam, hogy ki nem állhatod, de nekem jobban tetszett.

Ha szóltál, jókat mondtál, mint általában. Reméltem, hogy még mindig az idegen nő hatása alatt vagyok, s csak eljátszom a gondolattal, hogy gyönyörű hangodat milyen lenne minden reggel hallani. Őszintén – arra sem figyeltem, hogy mit mondasz. Aztán, miközben magyarázkodásod mellett pótcselekvésként az ásványvizes üvegeddel játszottál, leverted azt, és messzire gurult. Szinte ijedten ugrottál utána, le a pad alá, át nevetgélő csoporttársaid lábai között, s én is nevettem. De te nem, te akadozva, hajlongásodban fel-felnyögve ismertetted valamely történeti segédtudomány leguntatóbb szabályait, talán indikciót próbáltál számolni. Aztán visszaültél a helyedre, és mint mindig, mikor megláttál, úgy mosolyogtál, ahogy senki másra, és egy kóbor tincs az arcodba lógott. Nevettem rajtad, mondtam valami vicceset. Elvesztem.

Ó, hogy játszottad a butát előttem! Viccelődtél, vihogtál a barátaiddal, mint egy kislány, s miután elfogadtam rettenetes érzelmeim, és feljogosítottam magam arra, hogy bárhol, bármikor álmodhassak rólad, elkezdtem jobban figyelni a reakcióidat. Mit mondhatnék… férfi vagyok, s ráadásul már nem suhanc. Mindig szerettek a nők, és engedjék meg, hogy őszinte legyek, a diákjaim is. Hall az ember ezt-azt, néha még fülpirítóan pajzán dialógusokról is sikerült tudomást szereznem, melyeket már én sem tudtam hová tenni. Távolságtartó tanár lévén továbbra sem adtam alább jó modoromból. Mint mondtam, nem vagyok már korodbeli gyerek, aki ellopott szíve után lohol folyamatosan, és mindig a sarkadban van. Mikor kimentem rágyújtani, ugyanúgy távolabb álltam, mint eddig. A villamoson sem ültem melléd, csak azért, mert ezúttal tényleg ott voltál. De füleltem, s észrevettem, hogy nézel. Szüntelenül nézel, sőt, arcátlanul bámulsz, kivétel nélkül nevetsz, miután köszöntem, és pusmogni kezdesz a barátaiddal. Kezdtem egyre inkább meggyőződni afelől, hogy te is rajongótáborom széles körét gyarapítod. De hamar rájöttem: ez mit sem számít. Tehetnék, tehetnénk bármit is? Minden tettem, minden szóváltásunk, a mosolyod, amely az én privilégiumommá vált, egy átlőtt garast sem értek, és ez elszomorított. A tehetetlenség érzése mindennél hatalmasabb, mert azt nem lehet mérni.

És egyre bolondabb lettem. Míg végül már nem számított más, csak hogy láthassam temérdek göndör hajad, a vágy, hogy megérintsem, és hogy illatod, ami felhőként körülleng, semmi huzat ne fújhassa el előlem. Rettegtem, hogy tudomást szerzel az érzéseimről, s néha úgy viselkedtem, mint egy zavarodott gyermek. Ha óra után valami mondvacsinált indokkal közelebb léptél hozzám, minden eshetőséget megragadtam, hogy magamhoz közel tudhassalak. Végül már azt sem voltam képes megállni, hogy magadra hagyjalak a villamoson. Minekutána én, ha akartam volna, se szerethetnélek jobban, valami önző, már-már gonosz kényszer azt súgta, kínozzalak téged. Érjem el, hogy rajtam kívül más ne létezzen, érjem el, hogy nekem add a fiatalságod, őszinte, tiszta szerelmed, pisze orrod minden lélegzetét, s vékony ajkaid minden sóhaja az én nevem legyen. Szinte féltem magamtól. Miként megtettem volna bármit érted, úgy megtettem volna bármit veled. Az lettem, amit eddig megvetettem, ösztönlény, ami furcsa szenvedélyének áldozza maradék józaneszét.

Otthon ültem, egyedül, úgy szorongatva a whiskey-s poharat, mint annak idején N. kollegám. Vicsorogtam, mint egy állat, és az ágy gyűrődésétől kezdve a függöny lebbenéséig mindenben kócos hajadat láttam. Láttam, miként túrok belé és húzom magamhoz közel a fejed, hogy megcsókolhassalak. Bele fogok pusztulni, ha csak még egyszer látnom kell, ahogy halk viszlátot hadarva kisuhansz a teremből, hogy éld a magad kis diákéletét. A hatodik pohár után arra gondoltam, megöllek, hogy másé se lehess, ha már nekem nem szabad odaadnod magad.

Másnap reggel másnaposan ültem a székemben. Te voltál az első, aki beléptél a terembe, halkan, mint egy macska, én pedig, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, hátradőlve, lehunyt szemmel masszíroztam a halántékom.

- Jól van, tanár úr?

Aprót nevettem, magam sem tudom, miért. Talán mert mindig nevettem, hiszen azzal lehet a leginkább összezavarni az embereket, s néha több fájdalmat közöl, mint a zokogás.

- Csak fáj a fejem. Front van.

Zavaromban végigsimítottam ősz hajamon.

- Tudok egy nagyon jó módszert, egy masszőr ismerősöm mutatta, hogyan kell dörzsölni a halántékot.

Lelkesen kezdtél beszélni, de mondandód felénél kipirult az arcod. Az én kezem is megállt félúton pókháló-tincseim között. Egyenesen a szemedbe néztem, s azt üzentem: „akkor gyere ide, és mutasd meg.” S te az elejétől a végéig megértetted kérésem minden betűjét.

- Így… hátrafelé kell. – Kezeiddel a saját halántékodhoz értél, mellkasod szokottnál gyorsabban emelkedett és süllyedt. Más voltál, mint K. A lelked tiszta volt, s éppen ennek okán felkészületlen egy ilyen romlott szeszély befogadására.

- Otthon kipróbálom, kedves magától – feleltem, ügyelve arra, hogy a hangom lágy legyen és lehetőség szerint nyugtató. 

Mindezek után kíváncsi voltam, mit érzel irántam, ha nem őrült agyam láttat téged annak, aminek beteg szívem megalkotott. Igyekeztem mindig a sarkadban lenni, kerülőutakon mentem a tanszék felé, hátha a szádra veszed a nevem. Hetekig semmi, vizsgák, panaszok, délutáni programok. Egyszer, mikor nem figyeltelek, csak egy folyóiratért mentem be a könyvtárba, suttogásod megütötte fülemet.

- Mármint a tanár? – kérdezte tőled egy lány, akit nem ismertem, s hogy félreérthetetlenné váljék a helyzet, rákérdezett még egyszer, megemlítve a teljes nevem. – Többen is oda vannak érte, pedig rohadt öreg…

- Csak mert ősz, vagy mi a bajod? Egyáltalán nem öreg. Azért ne hasonlítsd D.-hez!

- Az jobban bejön, mi? Ahogy folyik a nyála beszéd közben…

- Hagyjál! Nem tudok már mit kezdeni magammal. Éjjel-nappal ő jár a fejemben, de az óráján meg sem merek szólalni, úgy remegek.

- H.-ék azért ennyire nem szerettek bele. Nem normális, hogy róla fantáziálgatsz.

- Máshogy nem bírom ki. De… mintha félnék.

- Mitől?

- Nem tudom megfogalmazni. Elképzelem, hogy egy pár vagyunk, Ausztriában lakunk egy kis falucskában, meg minden… és közben végig rettegek, hogy valóra válik.

Hallottam, ahogy a másik lány alatt nyikorog a szék, majd rezgő mobiljával a kezében felém kezdett futni. Egy pillanatra talpam gyökeret vert a földbe, de hamvában született ötletem, miszerint hagyom, hadd lásson meg és mesélje el neked találkozásunkat, gyorsan elvetettem. Hiszen féltél tőlem. Ez némiképp visszarántott a fellegekből a földre, és egy pillanatra újra azzá lehettem, aki előtted voltam. Erőt vettem magamon, s tisztességgel próbáltam tartani az órákat, többnyire sikerrel jártam. Néhány héttel később égető fájdalmam enyhülni látszott, de a burok, melybe szívemet vontam, nem csak a eltakarta, hanem védte is azt. Sosem foglak elfelejteni, mindig a te neved suttogom, mielőtt részegre iszom magam, s hogy megbolondultam, mondhatjuk, sikerült megszoknom. Dűlőre jutottam bűnös képzelgéseimmel.

Én nem leszek N. kollégám. Láttam, ahogy disznószemei egyre szűkültek, ahogy gerince görbébbé hajlott, szakálla fakóbbá kopott, kezein pedig egyre többször lett úrrá a remegés. Ő arra kárhoztatott, hogy örökké keresse sosevolt fiatalságát vörös hajú egyetemisták kegyeiben. Emlékszem, mikor utoljára láttalak a diplomaosztódon, hosszú talárban, kezedben az oklevéllel. Engem néztél, mondani akartál valamit, de elfordultam. Attól tartottam, annyit súgsz nekem, hogy „már nem félek.” Eltűntem a tömegben, magamra zártam a kocsim ajtaját és zokogtam.

Halott ez a város

Halott ez a város.
Sötét, magányos,
ráhordja magát a föld.
A lakói holtak,
vagy tán nem is voltak,
én keringek szüntelen
át a meszes ereken.

Ismeretlen szív pumpál,
miként a vért,
szomjazom az életet,
mint munkás a bért.
Szomjazom a nyugalmat,
mint más a vizet,
eladnám a lelkemet,
ha lenne kinek.

És mellkasomban talán
csak a semmi dobog,
halott ez a város,
s én is halott vagyok.

Feleim-fiaim

Vesztes vagyok, a veszteséget
már-már súlyra mérem;
Senkim se marad majd végül;
lehúzza-cibálja szívem.
És mint a halász a vízre,
szememre véres hálót vet.
Sírnék, csak egyre sírnék,
de elsírtam minden könnyemet.

Feleim, fiaim, barátaim:
képes vagyok rá: szeretek!
Ne vesszetek el nélkülem.
Hadd vesszek én el veletek.

Kétsoros

Kövek vagyunk, mik egymásra találtak
az összekülönbözésben.
Csiszoltál engem, s én csiszoltalak,
nem vagyunk simák mégsem.

Gyáva imája

Ne hagyj meg annak, ami most vagyok.
Add, hogy helyem legyen az élők közt.
Ne adj, ha nem érdemlek holnapot,
ha keselyű köröz fejem fölött.

De hagyj meg annak, ami most vagyok,
bár fele annyi, mint ami lehetnék -
húsz éve nevelnek már fagyok,
és rég nem számolom, mi jön még.

Nézd, süllyedek, de mindezt állva teszem.
Isten egyik legrosszabb fia vagyok.
Mindenki elmegy, ki marad hát nekem?
Gyermek vagyok, s félelmeim: a nagyok.

De hagyj meg mégis, sziklából talán
virágot növesztek, forrást fakasztanék,
ha meghagynál, mit nekem magány?
Élnék, úgy, ahogy nem éltek még!

Most már tudom

Most már tudom, hogy hazug a biológia
és a szív éppoly könnyen elfáradhat
mint a kéz, és tudom; nincs mód arra
hogy hitelt adjunk ittjártunknak:

Mert most már tudom, hogy valóság sincsen
s a valószerű csak úgy valós, ha hiszik
Tudom: nem az arany az érték a kincsen
Tudom: nem létezik, ki most nincs itt.

Most már tudom, hogy a madarak
szárny helyett kezeket akarnak.
Most már tudom, hogy a búcsúzás
sem létezik, mint bármi más.