A furulya

Albert mindössze húsz percet töltött az osztálytalálkozón. Albert nem vitte sokra. Legalábbis mások így gondolták, ő egyelőre szerette a munkáját. Azt mondják, a jegyvizsgálók az első néhány évüket élvezik, aztán szertefoszlik a varázs, de Albert úgy gondolta, a kiábrándulás nem a jegyvizsgálók privilégiuma, nem boldog manapság senki, soha, mert sír a gyári munkás és sír a vezérigazgató is.

Júlia is sírt, pedig belőle földrajztanár lett. Huszonnyolc éves korára olyan lett, mint egy múmia, amiből szívószállal szívták ki az életet. Ujjainak közei, ahogy megfogta a poharat, mint kis deltatorkolatok kapcsolódtak a csontos kézfejen végigfutó, kidagadó erek patakjaihoz. Itta a sangriát és látszott a szemén, hogy újra egyetemista akar lenni. Olcsó bort képzelt a helyére és drága füvet, látta lemenni a napot, le egy erkölcstelen éjszakába, le egy pesti pincekocsmába, annál is lejjebb.

Ildikó érettségi óta egy boltban pénztáros. Őt mindig csak felelősségre vonják. Ő alig jár mosdóba, hát, őneki, látjátok, ezt is meg kellett tanulnia. Vele pakoltatják a liszteszsákokat, mikor tudják, hogy lumbágója van. Igen, ilyen fiatalon, és a lába tiszta visszér. Ilyenek az erei. Genetika. Az a három szülés pedig tönkrevágta a méhét. Azoknak is, miből vegyen tankönyvet? Ételt, ruhát, mikor négy órába van bejelentve és tízet dolgozik? Huszonnyolc éves korára olyan lett, mint egy ötvenéves asszony, aki húsz éve minden nap ugyanazt csinálja.

Erik mérnök lett. A műszaki egyetemen végzett, és tényleg olyan nehéz, mint mondják, több száz gólya van, de csak néhány lesz diplomás. Mindenki közül neki volt a legszebb öltönye, bár legtöbben farmerban és pulóverben jöttek. Erik persze mindig szeretett felvágni, de őt sose kedvelték. Most is úgy beszél, úgy gesztikulál, mintha órákig gyakorolta volna otthon a tükör előtt állva a lenézést, mert azt ő sose adta, ő csak kapta. Ő volt a kis buzi. Akinek mára felesége van és rettenetesen okos kislánya, aki már az óvodában keresztrejtvényt fejtett. De még mindig tikkelt a szeme olykor. Egyszer azt mondta Albertnek egy osztálykiránduláson, hogy ő úgy retteg, úgy gyűlöl mindent, hogy alig alszik, azért tikkel. Huszonnyolc éves korára mégis sikeres lett, de hogy alszik-e már rendesen, azt Albert nem tudta.

Laura gyógyszertárban dolgozik. Gyógyszerkiadó szakasszisztens. Nem vették fel egyetemre, de nem is bánta. Imádja csinálni, a kenőcsök keverésétől kezdve a pénztárgépkezelésig mindent. Számára a megfelelő légkör egy steril-fehér szoba polcokkal, fiókokkal, a fiókokban kis dobozokkal, melyek úgy zörögnek, mint a mák. A haja hosszú, barna, a hullámokat mintha csak a szél fújta volna bele. A végtagjai a testéhez képest túl nagyok voltak, a tenyere kissé lapát, a lába negyvenhármas, tartása enyhén görnyedt. De ez is csak még szebbé tette, nem is hiba volt, csak különbség. Vonásait nézve csúnyának kéne lennie – túl hosszú fej, lapos orr, vaskos ajkak -, de huszonnyolc éves korára ő lett a leggyönyörűbb feleség, akit Albert valaha látott.

Minden középiskolás azt hiszi, hogy majd az ő szerelmük kivételesen tényleg örökké fog tartani. Albert és Laura is így hitték, és most Albert egyedül van, Laura pedig feleség. Bálinthoz ment hozzá, ahhoz a gyerekhez a hátsó padból, akiről Albert semmit sem tudott, és most sem hallgatta meg, mire vitte. Rosszullétre hivatkozva korán távozott. Még hallotta, ahogy a régi osztályfőnökük meleg hangon, Laura hátát simogatva sok boldogságot kíván nekik. Albert egy pillanatra kisfiúvá vált, kedve lett volna megfordulni és megkérdezni, hogy „és nekem mit kíván? Engem miért nem vesz észre? Tudja-e, hogy én sokkal jobban szeretem, mint az a Bálint?” Igazából senki nem is emlékezett arra, hogy ők ketten egy pár voltak. Talán még Laura sem. Albert úgy érezte, minden szavuk kiszív egy darabot a zsigereiből, mígnem tökéletesen üressé válik belülről. A szája sarka megrándult egy kissé a jókívánság után, de ezt se látta senki.

Felvette a sálját, a hurkon bújtatta át a rojtos végeket. Leült a metrón, elé állt egy néni, aki nem akart leülni, hiába adta volna át neki a helyét, és egy férfi laptoptáskával, aki végig a telefonját nyomkodta. Leszálltak a Deák Ferenc téren. Már csak magát látta a gyér fényű metró torzító ablaküvegében, sötéten, mint egy árnyékot. Úgy hordom a nyakamban a sálat is, mint egy kötelet – mondta magában, és a bézs hurokra nézett. Hirtelen mintha jobban szorított volna, mint addig, meg kellett igazgatnia.

A lakásától nem messze egy kapualjban látott egy síró hajléktalan asszonyt. Ott voltak ezek mindenhol, feküdtek, ültek, néztek, mintha galambok lennének, egyek voltak a város arcának pattanásai közül, de azért sírni nem szoktak. Albert legalábbis nem nagyon látott még síró hajléktalant. De ez is csak annyira érdekelte, mint a többi, még ez a szenvedés se ért meg neki pár forintot.

Másnap dolgozott. Semmit sem érzékelt, csak a fáradtságot, csak a vánszorgó időt, és nyugtalan lett, ha dél felé sétált végig a kocsiban, mikor az északra tartott.

- Most már megint miért állunk? – kérdezte egy nagydarab úr, közben kétszer ránézett az órájára.

- Elengedni a pécsit – mondta Albert fel sem nézve a jegyről.

- Marha jó. Tíz perce? Miért nem elég akkor megállni, mikor közelebb van, van itt elég sín.

- Sajnálom – motyogta félhangosan, aztán tovább ment. Még sokáig hallotta a férfi panaszát, aki a vele szemben ülő idegennek folytatta.

Felkeltett vagy négy alvó kamaszt, megkocogtatta három zenét hallgató fiatal vállát, lezavart két bliccelőt. Hazament.

Úgy érezte, mintha az ő teste siklott volna egész nap fel-le a síneken, rá léptek az emberek, benne botlottak meg, a hajába ragasztották a rágógumijukat, lenyomták a torkán az üres sörösüvegeket, energiaitalok dobozait, pizzaszeletek megrágcsált végeit. Minden ő volt, a néni, aki grimaszolt és morgott, mert a vele szemben ülő fiú túl hangosan hallgatott zenét, és a fiú is, aki túl hangosan hallgatta a zenét, hogy elnyomja a gondolatait. Ő volt a lány, aki nem azért cipelt bőröndöket, mert utazott, hanem azért, mert elhagyta a vőlegénye, és most visszaköltözik a szüleihez. Valaha ő volt a férfi is, aki a munkatársának mutogatta a jegygyűrűjét és arról beszélt, nem is akkora kár azért a fiatalságért. A vonal mindkét végén ő volt: aki elmesélte a gyermeke orvosi műhibájának esetét, meg aki örült, hogy nem az övével történt.

Az ágyán fekve nyújtózkodott. Garzon a tizenharmadik kerületben, a fekhelye egyszemélyes, mert minek franciaágy. Az ablaka a többi szürke panelházra nézett. Nem tudott aludni. Szívesen ivott volna valamit, de minden alkohol elfogyott. Egyáltalán nem volt semmije. Szerette volna felhívni Laurát, de nem tudott volna mit mondani neki. Reggel, mikor felkelt, még mindig Laurára gondolt – nevetséges, de valahogy sosem nevetek ilyenkor – mondta félhangosan. Rezgett a telefonja, alig merte felvenni, mert biztosan Laura az. Hogy lehet egy lehetetlen gondolat ilyen valós?

- Tessék – szólt bele.

- Kösz, hogy hívtál. Hogy írtál. Hogy eljöttél.

- Mm, hová? – Albert megvakarta a tarkóját. Hámlott a bőre és ez elvonta a figyelmét.

- Na, hová? A születésnapomra.

- Jaj, nagyon fáradt voltam este. Bocsánat.

- Megszoktam. Otthon vagy most? Átmennék. Nem telefontéma.

Albert vállat vont. Nem akarta, hogy Anita meglátogassa. Tizenöt perc sem telt el, de a lány már kopogtatott az ajtaján. Albert úgy, ahogy volt, trikó nélkül, alsógatyában nyitott ajtót. Egymás után emelgette a lábait, hideg volt meztelen talpának a csempe. Egy kicsit mindig megszeppent, mikor Anitára nézett. Milyen gyönyörű. Néha csak úgy ránézett, hogy valóban azt látja-e, amit lát. Oldalra hajtott fejjel nézte, mint a magányos túrázó, aki valami hatalmas értékre lel egy régi barlangban. Alacsonyabb volt nála, bézs kabátot viselt, ami ránézésre volt csak puha, de tapintásra nem. A haja fekete, egészen göndör, a szemei kékek, mint egy téli reggelen a felhők felgördülő fátyla alól kibújó ég. Ahogy belépett a házba, illatfelhőt hagyott maga után. Édeset, ragadósat, Albert szinte megfulladt belé. Egy pók cukormázas hálójában érezte magát, amibe minél inkább kapálózik, annál jobban belegabalyodik. Anitával is így volt ez, nem csak az illatával.

-  Legalább felhívhattál volna – mondta szomorúan. Apró, de formás szája megrebbent.

Albert most nagyon irigyelte tőle, hogy észrevette ezt a rebbenést, mikor az ő arcán tegnapelőtt nem látta senki sem.

- Sajnálom. Fáradt voltam, és olyan… nem tudom.

- Persze, hogy nem, nem tudsz te egyáltalán semmit.

- Vedd le a kabátod.

- Nem veszem. Nem maradok addig. Csak azt akartam mondani, hogy többé nem vagyok a barátod.

- Hát jó.

- Hát jó – ismételte Anita csípőre tett kézzel. – Érdekel is téged. Nem gondoltam, hogy ilyen vagy valójában. Nem is érdemelnéd meg azt a nagy szerelmedet, ha őt is így kezelnéd, mint engem.

- Nem degradálni szeretnélek – motyogta Albert, miközben rágyújtott -, de mások vagytok.

- Aha, azt hiszed, hogy olyan lenne, mint az a néhány hónap a középiskolában? Amit te hajszolsz, csak egy illúzió. Laura nem létezik. Ezt persze sosem fogod megtudni, mert sosem lesz a tiéd. Na, de nem baj, itt vagyok én, fel lehet próbálni, ha hiányod van, megbeszélhetsz velem bármit, hívhatsz sírva, Albert, nem voltunk együtt, de soha senki nem volt, és nem is lesz olyan valós barátnőd, mint én.

- Kicsit sokat gondolsz magadról.

- Kicsit keveset gondolsz rólam.

Anita választ várt, de nem kapott. Kiment a lakásból, becsapta az ajtót. Albert próbálta párszor hívni, de Anita nem vette fel a telefont. Különös fájdalmat hagyott maga után. Albert bánata viszont egy olyan mély kút volt, amibe hiába dobáltak már bármit is, csak eltűnt a sötétségben és nem hallatott hangot. Tíz éve ismerte Anitát. Öt évig barátok voltak, aztán megtörtént. Csak úgy, és egyikük sem értette, hogy eddig miért nem jutottak el idáig. Aztán megtörtént újra meg újra, és eltekintve néhány nézeteltéréstől, mindketten boldogok voltak így. De Albert valahol mindig is tudta, hogy Anita túlságosan is jó. Túl szép, túl jól ismeri őt, minden gondolatuk egy, minden mozdulatuk kiegészíti a másikét. És mintha törvény lenne, hogy ezek az emberek csak elélnek egymás mellett, pedig nagyon jól tudják, hogy a másik nélkül előbb vagy utóbb elsorvadnak. Minden gondolatuk befejezetlen marad, minden mozdulatuk megreked félúton. Már akkor nyalják a sebeiket, mikor azokat még meg sem vágták. Egy hamarosan esedékes, örökérvényű búcsúzás rendíthetetlen látomásával fognak először kezet, és mikor elválnak, rendszerint sosem tudják, hogy mi fáj. 

A tilalom ellenére a peronon cigarettázott a vonat indulása előtt tíz perccel. Odaért a kollégája, Balázs, és ő is rágyújtott. Megtermett, zsíros hajú harmincas férfi volt, akivel ritkán lehetett értelmes dolgokról beszélgetni.

- Milyen volt az osztálytalálkozó? – kérdezte, miközben a gyufájával bajlódott.

- Hát, nem volt jó. Tudod… meséltem azt a lányt… megházasodott.

- Hehe – nevetett a cigaretta miatt összezárt ajkakkal Balázs. – Egy középiskolás szerelemről beszélünk, ember, az agyaddal szereted már csak azt. Ne röhögtess.

Az ember háromféleképp, három különböző helyen érezhet szerelmet: fejben, szívben és genitáliákban. Utóbbi egyszerű, mert hirtelen és rémisztő, mint egy hatalmas széllökés, ami kitárja a sufniajtót, mi, a gyerekek pedig, amíg érezzük, attól félünk, talán kitépi a helyéről. De aztán hamar elcsendesedik minden, az ajtót becsukjuk, és játszunk tovább. Amikor szívvel szeret az ember, az ritka, és meglehet, hogy nem is létezik. Minden más a fejben zajlik. És Albert meg volt győződve arról, hogy Laura, mint egy cigányútra tért falat, megrekedt a szíve és az agya között félúton.

Albert akkor már három hete nem aludt rendesen. Hol Anitára, hol Laurára gondolt. Hol az egyiket, hol a másikat látta az utasokban, nemtől, kortól függetlenül. Éjfélre annyira kifáradt, hogy bement az egyik fülkébe, leült a puha, vörös ülések egyikére és hátradöntötte a fejét. Alig voltak utasok. Tíz perc elteltével sétált egyet a folyosón, mindegyik fülke üres volt a kocsiban. Visszament, felhajtotta a kartámlákat és elfeküdt. Félálomban halkan furulyaszót hallott, egy régi dalt játszottak rajta, ami hirtelen Júliához, a földrajztanárhoz tette őt hasonlóvá. Éveket élt újra abban a néhány percben, amíg tehetetlen tagjainak rázkódását nézve hevert a vörös bársonyon. Helyeket látott, ahová sosem megy már, embereket, akiket örökre elveszített. Az a különös érzése támadt, hogy vele soha többé semmi jó nem fog már történni, itt ragadt a hetvenhatos számú ülésen, itt végzi be hamarosan. Ami másnak rejtély és kaland a jövőben, az neki csak teher.

A furulyaszó nem ritkán hamis volt, a zenélő megakadt, és elhallgatott pár másodpercre. Később kicsit hangosabb lett, talán közelebb jött. Albert feltápászkodott, a jobb keze és lába teljesen elzsibbadt. Kiment a fülkéből, hogy megkérje azt a valakit, hogy hagyja abba a furulyázást. Megint meglátta magát az ablaküvegben, a szája sarka felkúszott a füléig, a szeme pedig a homloka helyére került. Hullámos volt a torzító ablak, mint a papír, ha víz csöpög rá. Bicegve, mint egy sánta, elindult, de még mindig üres volt a kocsi. Átment egy másikba, az is. Az egész vonaton egy árva lélek sem volt rajta és Balázson kívül. Leült egy másik kocsiban, melyben büdös fekete bőrülések néztek egymásra, és az egyik lámpa folyamatosan villódzott. Embertelenül meleg volt, Albert, azt sem tudva, mit csinál, vetkőzni kezdett. Félmeztelen volt már, mikor az egyik ablakon meglátott egy karcolást. Tele volt ilyennel a vonat, bandák neveit karcolták az üvegre vagy írták a falakra. Itt azonban, vékony testének villódzó tükörképére az volt írva:

A L B E R T

Néhány percig nézte a feliratot, csak az zökkentette ki, mikor a vonat megállt. Biztos el kell engedni egy másikat. Forgalmi okok. Műszaki okok. Oktalan okok. Okok arra, miért van a neve az ablakra karcolva. Felmerült benne az is, hogy talán ő maga tette. De most, hogy ismét csend lett, hallani kezdte halkan, de egyre kivehetőbben a furulyaszót. A tagjai maguktól mozogtak, mikor az ablakhoz lépett és lehúzta azt. Ahogy sejtette. Anita állt a sínek mellett és játszott. Felnézett Albertre a szájában a furulyával. Nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy mennyire hasonló volt ez ahhoz, mint mikor szopás közben nézett a szemébe.

Rohanni kezdett a legközelebbi ajtó felé, hogy Anita visszaszállhasson, mielőtt elindul a vonat. Meg akarta védeni. Szeretni akarta, de fogalma sem volt, hogy kell csinálni. Kinyitotta az ajtót, de Anita addigra már nem volt sehol, a tonnás vonat pedig lassan, vonatottan csoszogni kezdett előre. Be kellett csuknia az ajtót.

- Te félmeztelen vagy – hallotta Balázs hangját. – Mi történt, leöntötted magad?

- Igen – vágta rá Albert azonnal.

- Hát, jó… de attól még vissza kéne venned. Mégis… mit gondoltál, majd így fogsz dolgozni?

- Nem, nem.

Lenyomta a kis fekete kilincset a kocsi koszos bézs színű ajtaján, de a ruhái nem voltak sehol. Odament az ablakhoz, ami a nevét viselte, ott kellett volna lennie minden ruhájának. De se azok, sem pedig a felirat nem voltak sehol.

- Ide tettem.

- Jól vagy…? Hihetetlenül sápadtnak tűnsz és úgy mész, mint egy zombi.

Albert teleszívta a tüdejét levegővel, és egészen addig bent tartotta, amíg el nem kezdett szorulni a mellkasa. Lassan fújta ki, aztán Balázshoz lépett és megfogta a vállait, nem is annyira a bizalmasság kedvéért, inkább csak mert szédülni kezdett.

- Valaki furulyázott itt az előbb, vagy negyven percig. Egy lány, az előbb szállt le. Nem láttad? Nem beszéltél vele?

- Furulya? Itt mászkálok unalmamban már mióta, de senkit se hallottam furulyázni. Figyelj, megállítjuk a vonatot. Menj haza, vagy inkább orvoshoz. Nem zenélt itt senki.

- Dehogynem! Itt, ebben a kocsiban. Megkeresem.

Ellökte magától Balázst úgy, hogy az majdnem elesett és futni kezdett a fülkés kocsik felé. Tisztán hallotta a zenét a zakatolás ellenére is, hátrakiabált Balázsnak, de az nem jött utána, Albert pedig nem akart visszafordulni. Lehunyt szemmel ment a hang irányába, hogy ne vonhassa el a figyelmét semmi.

Elhúzta az egyik fülke ajtaját. Ott ült Anita és játszott.

- Beszéljük meg – mondta neki.

Anita az ölébe tette a hangszert, és ránézett. Albert megremegett. Mandula alakú kék szemek, hófehér bőr, komoly vonások, amiket göndör hajzuhatag keretezett. Alapvetően ijesztő lány volt. De ettől volt olyan gyönyörű.

- Te nem olyan vagy, mint azok a lányok, akik csak a szeretőim lettek, mert azt hittem, van bennünk közös, pedig nincs.

Anita nem felelt. Úgy ült ott, mint egy szobor. Albert elé lépett és megfogta a kezét. Hideg volt. Csak ekkor vette észre, hogy megint áll a vonat. Pár másodperc múlva a mozdonyvezető is megjelent.

- Elnézést, csak… - mondta neki. – Egy perc, aztán megkeresem a ruháim, de beszélni akarok vele…

A mozdonyvezető értetlenül nézett rá.

- Az… ismerősöm. – Anita felé biccentett.

Balázs és a mozdonyvezető úgy néztek össze, mintha valami nagy problémát konstatáltak volna.

- Mentőket hívjál – súgta a mozdonyvezető Balázsnak, aztán mindketten hátrálni kezdtek. – Jól van. Beszéljetek.

Rájuk csukta az ajtót.

- Minek mentő? – pattant fel Albert. Rátapadt a fülke ajtajára.

A másik kettő úgy nézett rá kívülről, mint két pszichiáter, akik a különszobába zárt beteget vizsgálják.

- Ne haragudj… - fordult hátra.

De Anita nem volt ott, és Albert csupasz mellkasán úgy futott végig a nyitott ablakon bekúszó szél, mintha Anita hideg kezei lettek volna. Aztán előre nézett, és már a kollégái is eltűntek.

- Jaj, Mariskám, ne is mondd. Az újságban is olvastam, hogy ez a főpolgármester miket csinál. Hogy lehet ilyet megszavazni?

- A sok birka. Az orruknál fogva irányítják őket. Jáj, hogy belenyilallt a lábomba a fájás!

- Szóljál a nővérkének.

- Hiába csengetek, nem gyün az. Nekik az a céljuk, hogy az ilyen öregek, mint mi, inkább meghaljunk. Ennyi fiatal nem tud eltartani ennyi nyugdíjast, én mondom.

Albert felült a kórházi ágyon. Körbenézett, jobb oldalt vitatkozó öregasszonyok, balra éjjeli szekrény, nem volt rajta semmi. Vele szemben három üres ágy. Megpróbált visszaaludni, de nem tudott.

- Mariskám, a vonatok azok úgy járnak, ahogy kedvük van.

- Igen, az unokám is mindig panaszkodik, hogy nem ér be időben dolgozni.

- Tegnap éjjel is ment egy Füredre, hajnali egyre kellett volna leérnie, oszt ötre volt ott.

Albert jobbra nézett, próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem jött ki hang a torkán. Most jött csak rá, hogy nem emlékszik, hogyan került ide. Kinyitotta a száját, de csak egy erőtlen nyögésben nyilvánult meg minden próbálkozása.

- Négy órát késett! Aztán miért?

- Elütöttek egy kislányt. Írta az újság is, hogy senki nem tudja mire vélni, miért futott át egy kislány a semmi közepin furulyával a kezibe.

- Még hogy nem veszélyes, hogy ezek a fiatalok eddig kimaradnak!