Édes kis semmiség ez,
hogy remeg a lelkem mint egy faág,
mert madár szállt rá, de a lombját
már levetkezte rég.
Így teszek én is: a szívem
megszáradt leveleit leveti,
és dalol a madár: semmi...
Az őszben nem várhatsz újjászületést,
de várhatsz fojtó, nehéz ködöt és
várhatod a még fojtóbb halált:
hogy köröttem nem karod, csak kabát
ami meleget és enyhet ad,
és mint lágy teát, nem ihatlak,
hogy belém vackoljon a szuszogó melegség.
Átfagyok lassan, mi többet tehetnék?
Nem több: édes kis semmiség ez.
És még szebb -
még szebb, hogy semmivé lesz.
