úgy őrzi szám a nyelvemet
mint halottját a koporsó
és nehéz a testem, mi föld volt
és föld lesz majd egyszer
a test, ahogy alakítja magát
minden év új kinőtt kabát
ma még itt - holnap ottan fekszel
és én nem tehetek semmit,
de tudom, hogy jobb volna rögvest
feküdni sárba vagy sár alá
mint oda, ahol a test
idő előtt hal el
s ha ránk húzza paplanát az éj
betakar engem és téged is
otthonom már nem lesz, de sekély
örömöt adhat, hogy mindannyian
egy ég alatt vagyunk még
s ha majd egyszer nagyon fáj
hogy ennyire egyedül vagyok
ha nem bírom, hogy van bár ház
de mégse, sehol se lakok
összemos a föld azok porával
akiket szerettek, s bírtak hazával
ha nem találja meg itt fenn
az ember a helyét
parcellát ad, hogy lakni tudj
a föld, a nap, az ég.
