Föld, nap, ég

úgy őrzi szám a nyelvemet
mint halottját a koporsó
és nehéz a testem, mi föld volt
és föld lesz majd egyszer

a test, ahogy alakítja magát
minden év új kinőtt kabát
ma még itt - holnap ottan fekszel
és én nem tehetek semmit,
de tudom, hogy jobb volna rögvest
feküdni sárba vagy sár alá
mint oda, ahol a test
idő előtt hal el

s ha ránk húzza paplanát az éj
betakar engem és téged is
otthonom már nem lesz, de sekély
örömöt adhat, hogy mindannyian
egy ég alatt vagyunk még

s ha majd egyszer nagyon fáj
hogy ennyire egyedül vagyok
ha nem bírom, hogy van bár ház
de mégse, sehol se lakok
összemos a föld azok porával
akiket szerettek, s bírtak hazával

ha nem találja meg itt fenn
az ember a helyét
parcellát ad, hogy lakni tudj
a föld, a nap, az ég.

Csak egy vékony csíkban, élénken és erősen nyúlt végig a holdfény a szobán, és arra gondoltam, amit Nikołaj írt nekem a levelében. Hogy a mi fajtánk mindig nyomorúságos körülmények között hal meg, talán épp azért, mert élni sem vagyunk képesek másképp. Akkor este, ott lent, abban a dohos pincében már Nicholas sem hiányzott. Tudtam, hogy halott, az ilyet megérzi az ember. Ez fölöttünk áll, mint az Isten és a misztikus véletlenek, a megérzések, és az utak, amik kötelező jelleggel keresztezik egymást.

Z.

A szükségesnél jobban
megvágni nem kell
- kivérzek úgy is

x

"3Már levetettem a ruhám, hogy vegyem fel újra? Lábamat megmostam, s most beszennyezzem? 4Kedvesem benyújtotta kezét a nyíláson, erre megremegett a bensőm. 5Fölkeltem, hogy (ajtót) nyissak kedvesemnek. Kezemről, ujjamról mirha csepegett, rá a zárnak reteszére. 6Ajtót nyitottam szerelmemnek, de már nem volt ott, eltűnt valahova. Majd elalélt a lelkem, hogy így elszaladt, kutattam utána, de sehol nem találtam, kiabáltam is, de nem adott választ. 7Az éjjeli őrök találtak meg, amikor a várost járták. Ütöttek és véresre vertek, letépték rólam a leplet, akik a falakat őrzik. 8Jeruzsálem lányai, kérlek benneteket, hogyha rátaláltok az én szerelmemre… Mit mondjatok neki? Hogy a szerelembe belebetegedtem."

Félúton

A mozdulatlanságban is
benne van a mozdulat,
ahogy kéz a kézhez érne
és félúton megakad,
S hogy félúton jár-e,
vagy el sem indult még;
hogy sosem volt megszerezve,
vagy elveszítették,
nem tudhatja ember.
Nem tudhatja Isten.
Még véget sem ért...
de máris újrakezdem.

Mozdulatlan vagy, és ebben
a mozdulatlanságban
nincsen nekem semmi új se,
ezerszer, ha láttam.
Ezerszer, ha nyúltam feléd,
bár nem mindig te voltál...
hallgattam, ha más beszélt,
s ha beszéltem, hallgattál.
Halvány lettem, ha nyúlnál is felém,
átszalad rajtam a kéz.
Mint nyugtalan szellem, ki itt ragadt
s az ágyadhoz ül. És néz.

Jáde

Ha szín lehetnék, zöld volnék,
mint a mindig el-elhajló fű,
és a fák levelei, amíg meg nem halnak.
Zöld, mint a ritka papagájok,
érésre váró gyümölcsök,
és a kórházakban a falak,
- merthogy nyugtató szín,
és ahol ki-be jár a halál,
oda be-be lopnám magam, s néha
a lázálmokban feltűnnének
jádeszínű madarak, és
árnyékkal foltozott tájak,
s kik meghalni mennek, azok mind,
mind rólam álmodnának.

A legszebb

Hogy milyen szép ő -
mondom midig,
más szó sosem jött még eddig,
mintha tudnék bármi mást,
rombolást vagy alkotást.
És nem engedsz be, meg is értem,
vagy úgy hiszem, én nem tudom, hogy
kezeljelek téged, s benned
azt a rengetegsok titkot.
Nem beszélek tehát sokat
- aggódom, unalmas vagyok? -
de levethetjük majd a ruhát
megint, hogyha úgy akarod.