Mindig
is titkos, ámde mélységes megvetéssel viszonyultam az olyan kollégáimhoz, akik
nem követtek el semmi bűnt, csupán annyit, hogy kedveseiket tanítványaik közül
emelték ki. Ismertem egyet – Isten nyugosztalja -, tíz évet élt Iránban,
kutatva az Akhaimenidák ránk maradt örökségeit, aztán hazajött, csak azért,
hogy felismerve kínjait szakítson eddigi életével és visszautazzon húszéves
kedveséhez. A nő minden pénzét felemésztette, de nézzék: ez a férfi. Aki a
szerelmes nőket tartja szeszélyesnek folytonos sírásukért és dacos
hallgatásukért, az nem látott még szerelmes férfit.
Húsz
éves volt tehát a felesége, de ez senkit sem rendített meg. Talán a kelet misztikuma;
sokszor van, hogy ami a szabott határainkon kívül történik, azt képtelenek
vagyunk valósnak vélni.
De
ott van N. kollégám, kinek története már kevésbé megható és még messzebb van az
egzotikustól. Nem szánom sanyarú sorsáért, maga kovácsolta. Tizennégy évig
tanított az egyetemen, s most levetkőzve minden álszentséget, kijelentem: ez
idő alatt mindketten láttuk már, amit századunk züllött értelmiségi köre csak
mutathatott. N.-t annyiból mégis szánom kissé, hogy az általános megvetésből és
utálatból talán indokolatlanul sokat kapott, míg fiatal szerelme, a tizennyolc
éves K. csak sajnálatot és megértést, hogy „lássátok meg, ilyenek a férfiak,
mocskos pedofil disznók, milyen emberek tanítanak az egyetemen, hogy ez
megtörténhet?” S folytathatnám. N. nem jó ember, sőt, kifejezetten utálatra
méltó. De mikor egy éjjel áthívott magához, és csontos ujjai úgy szorították a
whiskys poharat, hogy azt hittem, menten összeroppantja, miközben apró
disznószemei megteltek könnyel, már tudtam. Tudtam, hogy a kérges szív is csak
szív, és mint olyan, irgalmatlanul tud fájni.
K.-t
én is tanítottam. Buta volt, de pénzes, a munka büdös volt neki, az egyetem
pedig kényelmes. Nem is volt benne semmi különleges, még a szépsége sem. Ha N.
nem süppedt volna bele a felületesség kényelmébe, szépnek látva mindent, ami
nem ronda, talán még most is csak annyira lenne sérült, mint azelőtt. A K.-féle
lányok veszélyesek. Vészesen fiatalok, frissek, elérhetetlenek. Aki nem méri
fel, miféle akadályokba ütközhet tanári pályája során, gyakran vakvágányra fut.
Mi, tanárok, tudjuk, ahogy a diákok is, hogy a professzor-hallgató viszonyok
nem csak mesék, amikkel a középiskolásokat riogatják, és nem csak pletykák,
ahogy sok egyetemista máig hiszi. Létező jelenség. A K.-féle lányok kigombolják
azt a plusz egy gombot az ingjükön és direkt turkálnak előrehajolva a földre
tett táskáikban, érezni akarják magukon a náluknál húsz, vagy akár harminc
évvel öregebb szemeket. Aztán már nem érik be ennyivel. A társadalom, vagy akár
csak csoporttársaik megítélésével nem törődnek.
K. és
N. megegyeztek, hogy K. nem vesz fel több órát nála, s bár a folyosón csak
biccentettek egymásnak, ahogy mások is teszik, viszonyuk híre hamar körbejárta
az egyetemet. K. aztán, amikor megunta, vagy csak realizálódott benne, hogy
apakomplexusának mégsem N. öle a megfelelő táptalaj, elkezdte kifecsegni
kollégám viselt dolgait mindenféle jöttmentnek. Mondanom sem kell, ezeknek fele
sem volt igaz. Csúfos szakítás lett a vége, és N. végül máshová ment tanítani,
összetört szívét maga után vonszolva, s azóta csak rémhíreket hallok róla.
Sorra buktat minden vörös diáklányt, hímsovinizmusa az eddiginél is magasabbra
hágott, emberileg pedig becsődölt, mint ’29-ben a tőzsde.
Sok
lány azt hitte, a dekoltázs nálam is elég a ketteshez. Sosem volt az. Én
kiegyensúlyozott ember vagyok, az oktatás szentségéért tanítok, szeretem a
szakmám, szeretek kutatni. Nem is hinnék, ebbe mégis mennyien beleőrülnek. Hadd
legyek méltán büszke arra, hogy ez velem nem így történt.
Szeretek
a szigorú tanár lenni, akit mégis mindenki kedvel. A diákjaim mosolyognak rám a
folyosón, látom őket tanulni, küzdeni, érzem, hogy megszerettetem velük az
anyagot, s így értelmet nyernek a tetteim. De most azt kívánom, bár
gyűlölnének. Bár lennék én az őrült, büdös tudós, akit a könyveken kívül már
semmi sem érdekel, s fáradt, hályogos szemem ne látná meg a szerelmet se.
Olyan
sokáig éltem boldogan, gondtalanul a magam kissé magányos életét, hogy
egyszerre villámként csapott belém a felismerés: utolért. Utolért a kivénhedő
tanárok sorsa, elvesztett fiatalságom megtaláltam valakiben, aki visszaadhatná
annak látszatát. A villamoson csak épp hogy kitűnt egy idegen leány feje búbja
a tömegből, s te jutottál eszembe. Azt hittem, te voltál az, és úgy dobbant meg
a szívem, ahogy nem lett volna szabad. Aztán megláttam az arcát, igazából öreg
volt és rút. Felém nézett, azt üzente: valaki otthagyta a lábnyomát a fejedben,
s nincs az a tenger, ami képes lenne elmosni.
Akkor
már egy éve tanítottalak, jól ismertelek. Visszagondoltam erre az időszakra, s
nem tűnt úgy, mintha több figyelmet szenteltem volna neked, mint másnak. Aznap
éjjel alig aludtam, s végül arra a konklúzióra jutottam, hogy nem szeretlek. Az
idegen csak a meglepetés erejével zavarta össze bolond fejem.
Másnap
reggel órám volt veled. Rosszul voltam. Késtem, kiöntöttem a kávém, szétszórtam
a zárthelyiket. Futva estem be a terembe, épp O.-nak súgtál valamit.
Végignéztem a fiún úgy, ahogy csak egy féltékeny férfi tud, és nyugtattam
magam, hogy nem lehet az eseted. Ebből semmit sem vettetek észre. O. is csak
vigyorgott és én is magamra erőltettem egy halvány mosolyt, vagy inkább csak a
szám rándult. Megkérdeztem, hogy vagytok, mint mindig, és ti válaszoltatok
valami formális általánosságot, mint midig. Felolvastam a névsort, a teljes
keresztneveden szólítottalak, pedig tudtam, hogy ki nem állhatod, de nekem
jobban tetszett.
Ha szóltál,
jókat mondtál, mint általában. Reméltem, hogy még mindig az idegen nő hatása
alatt vagyok, s csak eljátszom a gondolattal, hogy gyönyörű hangodat milyen
lenne minden reggel hallani. Őszintén – arra sem figyeltem, hogy mit mondasz. Aztán,
miközben magyarázkodásod mellett pótcselekvésként az ásványvizes üvegeddel
játszottál, leverted azt, és messzire gurult. Szinte ijedten ugrottál utána, le
a pad alá, át nevetgélő csoporttársaid lábai között, s én is nevettem. De te
nem, te akadozva, hajlongásodban fel-felnyögve ismertetted valamely történeti
segédtudomány leguntatóbb szabályait, talán indikciót próbáltál számolni. Aztán
visszaültél a helyedre, és mint mindig, mikor megláttál, úgy mosolyogtál, ahogy
senki másra, és egy kóbor tincs az arcodba lógott. Nevettem rajtad, mondtam
valami vicceset. Elvesztem.
Ó,
hogy játszottad a butát előttem! Viccelődtél, vihogtál a barátaiddal, mint egy
kislány, s miután elfogadtam rettenetes érzelmeim, és feljogosítottam magam
arra, hogy bárhol, bármikor álmodhassak rólad, elkezdtem jobban figyelni a
reakcióidat. Mit mondhatnék… férfi vagyok, s ráadásul már nem suhanc. Mindig
szerettek a nők, és engedjék meg, hogy őszinte legyek, a diákjaim is. Hall az
ember ezt-azt, néha még fülpirítóan pajzán dialógusokról is sikerült tudomást
szereznem, melyeket már én sem tudtam hová tenni. Távolságtartó tanár lévén
továbbra sem adtam alább jó modoromból. Mint mondtam, nem vagyok már korodbeli
gyerek, aki ellopott szíve után lohol folyamatosan, és mindig a sarkadban van.
Mikor kimentem rágyújtani, ugyanúgy távolabb álltam, mint eddig. A villamoson
sem ültem melléd, csak azért, mert ezúttal tényleg ott voltál. De füleltem, s
észrevettem, hogy nézel. Szüntelenül nézel, sőt, arcátlanul bámulsz, kivétel
nélkül nevetsz, miután köszöntem, és pusmogni kezdesz a barátaiddal. Kezdtem
egyre inkább meggyőződni afelől, hogy te is rajongótáborom széles körét
gyarapítod. De hamar rájöttem: ez mit sem számít. Tehetnék, tehetnénk bármit
is? Minden tettem, minden szóváltásunk, a mosolyod, amely az én privilégiumommá
vált, egy átlőtt garast sem értek, és ez elszomorított. A tehetetlenség érzése
mindennél hatalmasabb, mert azt nem lehet mérni.
És
egyre bolondabb lettem. Míg végül már nem számított más, csak hogy láthassam
temérdek göndör hajad, a vágy, hogy megérintsem, és hogy illatod, ami felhőként
körülleng, semmi huzat ne fújhassa el előlem. Rettegtem, hogy tudomást szerzel
az érzéseimről, s néha úgy viselkedtem, mint egy zavarodott gyermek. Ha óra
után valami mondvacsinált indokkal közelebb léptél hozzám, minden eshetőséget
megragadtam, hogy magamhoz közel tudhassalak. Végül már azt sem voltam képes
megállni, hogy magadra hagyjalak a villamoson. Minekutána én, ha akartam volna,
se szerethetnélek jobban, valami önző, már-már gonosz kényszer azt súgta,
kínozzalak téged. Érjem el, hogy rajtam kívül más ne létezzen, érjem el, hogy
nekem add a fiatalságod, őszinte, tiszta szerelmed, pisze orrod minden
lélegzetét, s vékony ajkaid minden sóhaja az én nevem legyen. Szinte féltem
magamtól. Miként megtettem volna bármit érted, úgy megtettem volna bármit
veled. Az lettem, amit eddig megvetettem, ösztönlény, ami furcsa szenvedélyének
áldozza maradék józaneszét.
Otthon
ültem, egyedül, úgy szorongatva a whiskey-s poharat, mint annak idején N.
kollegám. Vicsorogtam, mint egy állat, és az ágy gyűrődésétől kezdve a függöny
lebbenéséig mindenben kócos hajadat láttam. Láttam, miként túrok belé és húzom
magamhoz közel a fejed, hogy megcsókolhassalak. Bele fogok pusztulni, ha csak
még egyszer látnom kell, ahogy halk viszlátot hadarva kisuhansz a teremből,
hogy éld a magad kis diákéletét. A hatodik pohár után arra gondoltam, megöllek,
hogy másé se lehess, ha már nekem nem szabad odaadnod magad.
Másnap
reggel másnaposan ültem a székemben. Te voltál az első, aki beléptél a terembe,
halkan, mint egy macska, én pedig, mint egy nagy rakás szerencsétlenség,
hátradőlve, lehunyt szemmel masszíroztam a halántékom.
- Jól
van, tanár úr?
Aprót
nevettem, magam sem tudom, miért. Talán mert mindig nevettem, hiszen azzal
lehet a leginkább összezavarni az embereket, s néha több fájdalmat közöl, mint
a zokogás.
-
Csak fáj a fejem. Front van.
Zavaromban
végigsimítottam ősz hajamon.
-
Tudok egy nagyon jó módszert, egy masszőr ismerősöm mutatta, hogyan kell
dörzsölni a halántékot.
Lelkesen
kezdtél beszélni, de mondandód felénél kipirult az arcod. Az én kezem is
megállt félúton pókháló-tincseim között. Egyenesen a szemedbe néztem, s azt
üzentem: „akkor gyere ide, és mutasd meg.” S te az elejétől a végéig
megértetted kérésem minden betűjét.
-
Így… hátrafelé kell. – Kezeiddel a saját halántékodhoz értél, mellkasod
szokottnál gyorsabban emelkedett és süllyedt. Más voltál, mint K. A lelked
tiszta volt, s éppen ennek okán felkészületlen egy ilyen romlott szeszély
befogadására.
-
Otthon kipróbálom, kedves magától – feleltem, ügyelve arra, hogy a hangom lágy
legyen és lehetőség szerint nyugtató.
Mindezek
után kíváncsi voltam, mit érzel irántam, ha nem őrült agyam láttat téged annak,
aminek beteg szívem megalkotott. Igyekeztem mindig a sarkadban lenni,
kerülőutakon mentem a tanszék felé, hátha a szádra veszed a nevem. Hetekig
semmi, vizsgák, panaszok, délutáni programok. Egyszer, mikor nem figyeltelek,
csak egy folyóiratért mentem be a könyvtárba, suttogásod megütötte fülemet.
-
Mármint a tanár? – kérdezte tőled egy lány, akit nem ismertem, s hogy
félreérthetetlenné váljék a helyzet, rákérdezett még egyszer, megemlítve a
teljes nevem. – Többen is oda vannak érte, pedig rohadt öreg…
-
Csak mert ősz, vagy mi a bajod? Egyáltalán nem öreg. Azért ne hasonlítsd
D.-hez!
- Az
jobban bejön, mi? Ahogy folyik a nyála beszéd közben…
-
Hagyjál! Nem tudok már mit kezdeni magammal. Éjjel-nappal ő jár a fejemben, de
az óráján meg sem merek szólalni, úgy remegek.
-
H.-ék azért ennyire nem szerettek bele. Nem normális, hogy róla fantáziálgatsz.
-
Máshogy nem bírom ki. De… mintha félnék.
-
Mitől?
- Nem
tudom megfogalmazni. Elképzelem, hogy egy pár vagyunk, Ausztriában lakunk egy
kis falucskában, meg minden… és közben végig rettegek, hogy valóra válik.
Hallottam,
ahogy a másik lány alatt nyikorog a szék, majd rezgő mobiljával a kezében felém
kezdett futni. Egy pillanatra talpam gyökeret vert a földbe, de hamvában
született ötletem, miszerint hagyom, hadd lásson meg és mesélje el neked
találkozásunkat, gyorsan elvetettem. Hiszen féltél tőlem. Ez némiképp
visszarántott a fellegekből a földre, és egy pillanatra újra azzá lehettem, aki
előtted voltam. Erőt vettem magamon, s tisztességgel próbáltam tartani az
órákat, többnyire sikerrel jártam. Néhány héttel később égető fájdalmam
enyhülni látszott, de a burok, melybe szívemet vontam, nem csak a eltakarta,
hanem védte is azt. Sosem foglak elfelejteni, mindig a te neved suttogom,
mielőtt részegre iszom magam, s hogy megbolondultam, mondhatjuk, sikerült
megszoknom. Dűlőre jutottam bűnös képzelgéseimmel.
Én
nem leszek N. kollégám. Láttam, ahogy disznószemei egyre szűkültek, ahogy
gerince görbébbé hajlott, szakálla fakóbbá kopott, kezein pedig egyre többször lett
úrrá a remegés. Ő arra kárhoztatott, hogy örökké keresse sosevolt fiatalságát
vörös hajú egyetemisták kegyeiben. Emlékszem, mikor utoljára láttalak a diplomaosztódon,
hosszú talárban, kezedben az oklevéllel. Engem néztél, mondani akartál valamit,
de elfordultam. Attól tartottam, annyit súgsz nekem, hogy „már nem félek.”
Eltűntem a tömegben, magamra zártam a kocsim ajtaját és zokogtam.
