ha a rozoga ablakon befúj a hűvös huzat.
És hallom, hallom a távolban játszanak,
és hallom, az út szélén hogy pöröl
egy autós egy másikat, s egy ököl
- a munkásököl, vasököl! - a levegőbe csap.
Engem bánts helyette, az utálatot
már majdnem úgy szomjazom, mint a szerelmet.
Vagy játss.z velem, mert mint gyermek,
én sohse játszottam, nekem labdát nem rúgtak,
engem erős kezű apák nem vertek
és nem tömjéneztem felsőbb hatalmat.
Az én tüdőm a friss levegő sem szítja föl,
és az Isten már nem tudja, mit vegyen el még.
Az utca már csendes, senki se pöröl
és gyémántokkal vert leplébe bújt az ég.
A labdát a tetőről nem szedi le senki,
és nincsen itt egy se, kinek itt kéne lenni.
E közöny csak egyre nő, mint a fák,
amik integetve megérintik az eget,
míg gyökerük a földet szeli át.
Ti oly jól ismert idegenek...
ha jobban szeretnétek halva,
eresszétek a szívemet,
vagy élesszétek fel újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése