"Hórihorgas, cingár férfi volt, anyámnál jóval idősebb, már kisiskolás koromban elkezdett kopaszodni. A feje búbja sima volt, úgy nézett ki, mintha gyér hajának tengere egy kis szigetet ölelne körbe. Imádtam simogatni, mert olyankor mindketten nevettünk. Hivatása könyvelő; mindig rettenetesen elfoglalt volt. Szabadnapjain jobbára leültetett a tévé elé, betakart a kedvenc piros plédemmel, és beletemetkezett a papírjaira. Egyik cigarettát a másik után szívta, ujjaival úgy gereblyézte pár szál haját, mint ősszel a leveleket, és a kis szigeten olyankor nagy kupacba gyűltek a gondok. Biztosan szeretett minket, csak anyámat nem. Néha hallottam őket veszekedni – halkan, szinte suttogva -, és az ajtóból néztem végig, ahogy tehetetlenül állnak egymással szemben, anyám szája sírásra görbül, apám a haját túrja. Ezt a szokást átvettem vagy megörököltem tőle, és talán csak én látom bele, de anyám néha mélán bámul, ha csinálom. Összeszorítja az ajkait, és azt hiszi, semmit sem veszek észre. Nagy hibája a szülőknek, hogy néha nem számolnak azzal, hogy mindent, amit tesznek, látnak és megértenek a gyerekeik. Hogy is felejthetném el, hogy nyúltak meg az árnyékaik a gyér lámpafényben, amint karba tett kézzel szidták egymást, és fejük felett mint a forró víz, párolgott el a szerelem.
(...)
Fel akartam számolni az emlékét. Kidobtam a játékokat, amiket ő vett nekem, a közös képeket, anyám megkérdezése nélkül téptem szét azokat a rettenetesen fontos dossziékat, amik elszakították tőlünk. De egy dologgal nem tudtam mit kezdeni. Saját magammal, a tulajdon fiával. A mozdulataimmal, az ábrázatommal, azzal, hogy belőle lettem, hogy miatta olyan az agyam barázdáltsága, a sejtjeim, a génjeim; hogy miatta vagyok hajlamos a visszérre, a fejfájásra és arra, hogy majd egy szép napon elhagyjam a családom. Huszonnégy éves leszek. Rég nem kéne ilyenekkel törődnöm. Úgy érzem, bizonyos tekintetben én mindig csak egy szomorú kisfiú maradok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése