"Zavarában – mint mindig, ha feszült volt -, a nyakában lógó ezüstláncot piszkálgatta, és amikor eszébe jutott az ehhez fűződő számtalan emlék, elszomorodott. Valaha volt boldog, és ő naivan, hagyva, hadd sodorja az ár, azt hitte, még mindig az. Először minden megváltozott, ami körülvette: a hely, amit otthonnak nevezett, az emberek, akiket szeretett és elveszített, a munkahelye, az élete. Végül már saját maga is. Mindez nagyon lassan, szinte titokban történt, mint ahogy nyár végén kezdenek elsárgulni a falevelek. Mire feleszmélt, tél lett, előtte pedig egy kócos tizenéves leányka ült, aki mindezt észrevette."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése