Az öregasszony fia

Márton, vagyis Marcika hazament, hogy a családjával töltse az ünnepeket. Három éve lakott már Budapesten. Egy kis lakást bérelt a nyolcadik kerületben, amiben hárman laktak. Marci történelmet hallgatott az egyetemen, mire mész azzal, Marcika, kérdezték a nagyszülei mindig, de ő sosem válaszolt. Most is épp olvastak egy cikket arról, hogy mennyi a mérnökök kezdő fizetése, Marcika meg piszkálta közben az aranyozott cérnaszálakat, amik évről-évre egyre inkább kikívánkoztak a karácsonyi abroszból. A nagyanyja szája sarkában megcsillant a kacsazsír, mintha rúzs lenne az ajkain. Húscafatok ragadtak a fogai közé.

- Hadd tanuljon, amit akar – mondta az apja.

Rég elvált már az anyjától, de a karácsonyt, azt Kiskunhalason kellett tölteni Ica néni parasztházában. Az anyja, Éva, hozzá sem szólt a dologhoz, mindvégig mereven hallgatott. Enni is szinte csukott szájjal evett. Neki a haján csillogott a zsír, nem a száján, amit szoros kontyba fogott. Kövér volt, folyton csak hízott. Az ajkai vékonyak, mint a pengék, a szemei kicsik, mintha disznószemek lennének. A pulóvere bolyhos, a garbóját leette halászlével, de úgyis a turkálóban vette, azért meg nem kár.

Azért ment hozzá az idősebb Mártonhoz, aki sosem volt Marcika, mert tudta, hogy soha, senki más nem venné el őt. Sosem volt szép, esze sem volt sok, de azt nem is akart magának, csak csinos akart lenni. Fiatalabb korában a barátnői kisminkelték, de mikor tükörbe nézett, végül csak a szép nők karikaturisztikus, torz mását látta. Direkt csinálták – gondolta. A barátai, direkt. Hadd legyen annál is rondább, mint amilyennek Isten megteremtette.

Márton sem volt csinos férfi, de legalább a vonásai rendben voltak. Túl átlagos, az a fajta, akinek semmije se szép, de semmije se ronda. Kicsit kövér, az meg a korral jár. A mostani felesége régen modellkedett. Bekerült valamelyik életmódmagazinba, de sapka és síszemüveg volt rajta, a sálat meg az orráig fel kellett húznia. De legalább nem volt olyan ronda, mint Éva. És Éva ezért gyűlölte őt. Nála jobban csak egyvalakit gyűlölt: a fiát. Marcikát.

Mert nem értette, hogyan lett ilyen helyes. Hogyan tudott ő egy ilyen gyönyörű fiút összehozni, mint ez a Marcika. Hogy ilyen magas lett, meg vékony, de vállas, a szája se penge, a szeme se disznószerű. Örökölte az apja hihetetlenül arányos vonásait, egyedüli szépséghibája annyi volt, hogy a szemhéja alig látszott, és a szemöldöke a kelleténél kicsit közelebb volt a szeméhez, de az is csak az anyját tette ősemberhez hasonlatossá, Marcikát nem.

Titokban várta, hogy mikor kezd el hízni, mint egy lufi, mikor lesz izzadságtól büdös a háj miatt. Ha Marci otthon megigazította a szemöldökét, az anyja mindig rászólt, hogy ne tegye, férfi ilyet nem csinál, hagyja csak összenőni.

A kakukkos órából nyikorogva bukkant elő a szürkére festett, fából faragott madár, aztán miután elhallgatott, már csak a család csámcsogását lehetett hallani. Pont úgy forgott a pépes hal a ráncos szájakban, mint a Fibonacci-spirál.

Este aztán úgy sétáltak haza, hogy egy szót sem beszéltek egymással. Mártonnak voltak kérdései, de már minek? Huszonhat éves a fia, mit lehet mondani neki? Ahhoz már túl öreg, hogy nevelje, ahhoz meg még fiatal, hogy az igazán fontos dolgokról beszélgessen vele. A politikában is liberális, de majd kinövi – gondolta. Horgászni nem szeret, focit nem néz. Igazából az egyetlen kérdése az lett volna, hogy Marcika, fiam, buzi vagy-e, de azt meg nem akarta tudni. Persze tisztában volt vele, hogy ő nevelte félre. Pár hetente meglátogatta, akkor mindig megpróbált jó apa lenni, de hamar belefárad az ilyenbe az ember.

Huszonhetedikén aztán már reggel hatkor indult vissza Pestre – a vidékiek mindig csak annyit mondanak, Pest – valami mondvacsinált indokkal, vizsgáznia kell, könyvtárba kell menni. Pár szó erejéig próbálták még ott tartani, Marcika, fiam, hát mégis, olyan ritkán… de Marci belehalt volna, ha csak egy órával tovább kell maradnia.

Az apja a csirkéket etette a kertben, beszélt hozzájuk, hívta őket. Találkozott a tekintetük egy pillanatra, de Marci aztán később már abban sem volt biztos, hogy rá nézett-e az apja, vagy a láncra vert németjuhászra, ami mellette nyüszített.

A panelban, közvetlenül Marci mellett lakott egy öregasszony. Egyetemi oktató volt, de már húsz éve nyugdíjba ment. Filozófiát oktatott, meg magyar nyelvet és irodalmat, volt vagy három diplomája. Marci néha biccentett neki, de az asszony sose köszönt vissza, úgyhogy egy idő után ezzel felhagyott. Most az ajtó üvegét pucolta kívülről, a lábtörlőn állva, bokáig érő bordó szoknyát meg szürke pulóvert viselt. Laza kontyba fogta dús, ősz haját. De volt rajta valami furcsa, és Marcinak akkor jutott eszébe, hogy pár hete vesztette el a fiát, rákban halt meg. Néhány éve a férje sem él már, de az öreg volt. Az más. Mikor az anya temeti a fiát, az olyan, mintha megfordulna a világ. Nem illik a fiatal arc a koporsó bársonyához, ahhoz előbb meg kell, hogy csúnyítsa az embert az idő, csak utána szabad belefeküdni. Mártát, a professzorasszonyt már megcsúfította, mély barázdákat vájt az arcára, mintha valóságos karmokkal karcolt volna belé. Mégis itt volt, mégis élt, mást sem csinált már, csak temetett. Férjet, gyereket, barátokat, rokonokat; mind-mind gyöngyök voltak ezek, akiket a halál felfűzött egy végtelen hosszú cérnára.

Marci biccentett neki, most visszaköszönt ő is. Vizesek voltak a szemei, és tiszták, mint a tükör. Tele voltak értelemmel és meghunyászkodással. Kicsit a láncra vert kutyájára emlékeztette.

- Kellemes ünnepeket – mondta neki Marci, de aztán kicsit megbánta.

Pofátlanság ilyet kívánni valakinek, aki soha többé nem lesz már boldog, és aki számára a világ már nem tartogat semmit, ami kicsit is kellemes lehet.

- Köszönöm – válaszolta mégis Márta. De nem volt őszinte.

Másnap Marci a boltban kettővel több almát vett. Azt sem tudta, szereti-e Márta az almát, sok öreg panaszkodik rá, hogy savas ez már nekik. Talán fiatalon sem szerette. Ott állt az ajtaja előtt, a kezében a két alma, de már összeizzadta. Minek izzad az ember tenyere? – gondolta. Aztán mégis bekopogott. Nem sokkal később Márta kinyitotta az ajtót, nem várt vendéget, ez látszott az arckifejezésén. Nem látogatja őt már senki.

- Jó napot, csak… gondoltam, hozok almát – mondta Marci.

- Gyere be – intett Márta.

Marci nem akart bemenni, de azzal szomorúvá tette volna az öregasszonyt. Levette a cipőjét, fölakasztotta a kabátját. Körülnézett: a lakásban a nyolcvanas évek óta nem változott semmi. Az érdes szőnyegtől úgy érezte, mintha gyökérkefén lépkedne, a barna komód, ami faltól falig húzódott, ocsmány és tenyérnyi fehér műanyag szekrénygombbal volt nyitható. Könyvek sorakoztak rajta, meg régi porcelánfigurák, fehér bőrűek, csak a hajuk meg a ruhájuk volt kifestve, az se teljesen a vonalak mentén. A fotel és a kanapé huzata is kopott volt és érdes.

Márta leült vele szemben, hozott egy tányért meg egy kést magának, felvágta az almákat szeletekre. Marcit is megkínálta, de az nem kért. Inkább a könyvekhez sétált, amíg Márta görnyedten ülve, lassan, gépies mozdulatokkal vágta majd megette az almaszeleteket.

- Heideggert még nem olvastam – mondta Mártának.

De Márta nem felelt.

- József Attilától viszont sokat.

- Attól mindenki. Azt mindenki ismeri.

Marci levette a polcról a Lét és időt, visszaült Mártával szembe. Belelapozott, de feszült volt, nem fogta fel, amit olvas. Néha ránézett Mártára, aki folyamatosan bámulta őt, és ez egyre jobban zavarta. Rágta az almát, de a szemét, azt nem vette le róla.

- Magának ki a kedvenc költője? – kérdezte.

- Dsida.

- Külföldi?

- Dickinson. Emily. Te mit olvasol most?

- Szakirodalmat. Tanulok, tudja… vizsgák. Nincs időm mást olvasni.

- Azt hiszed? Most van csak igazán időd. Aztán nyugdíjas korodig egyáltalán nem lesz. De most még… te bármit… csinálhatsz te, amit akarsz.

Marci vontatottan bólogatni kezdett, aztán felállt.

- Mennem kell – mondta.

Márta is csak bólintott egyet. A macskája felugrott az ölébe, Marci addig észre sem vette, hogy van neki. Ronda, széles fejű, nyomott orrú dög volt, egyáltalán nem hasonlított azokra, amiktől a lányok úgy el szoktak érzékenyülni.

Aznap este Marci alig tudott elaludni. Minek ment oda? Öreg már és fáradt. Talán nem is lehet vele rendesen beszélgetni. Nem ezt várta. Mégiscsak három diplomája van, mégiscsak egy budapesti értelmiségi hölgy, de talán nem is Mártával van a baj, hanem vele. Ő nem elég jó hozzá, ezért nem tudtak beszélgetni, ezért nem nyílt meg előtte. Az lehetetlen, hogy egy ilyen elismert professzor, mint Csontos Márta, csak üljön, és kiskéssel szelje az almát, mondanivaló nélkül. Marci tudta, hogy valahol mélyen, a fájdalmaktól megkérgesedett elméjében még élnek azok a gondolatok, amikért megteltek a nagyelőadók, és hallani akarta őket, nagyon, mert annyira sivár ez az élet, hogy mindent két kézzel, erősen meg kell ragadni, ami egy kis értelmet ad neki.

Dacból pár napig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se fusson össze Mártával. Résnyire nyitott ajtó mögül figyelte, hogy kint van-e, mossa-e megint unalmában az ablakot?

 Futott a lépcsőkig, nem is mert lifttel menni, mert hátha találkozik benne Mártával, és kínos perceket kell eltölteniük együtt egy szűk és csendes helyen.

Egy héttel később viszont már attól félt, talán az öregasszony megölte magát. Vékonyak voltak a falak, hallotta, ha csukódtak az ajtók, és ezen az emeleten csak ebben a két lakásban laktak, tehát Márta ennek alapján nem hagyta el a házat azon a héten. Talán felkötötte magát, és az az undorító macskája a kávézóasztalon ágaskodik épp, hogy legalább a lábujjából ehessen egy kicsit. Mélyet szippantott a levegőből, de csak a falak áporodott festékszagát érezte. Ez mondjuk semmit sem jelent – gondolta. Talán épp ma kötötte fel magát. Talán, ha bekopogna, még megakadályozhatná az öngyilkosságot.

Így is történt, azonban Márta, mikor ajtót nyitott, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki készül véget vetni az életének. Bár, mondják, hogy ez sokakon nem látszik, de Marci ettől még hasztalan ostobaságként könyvelte el, hogy megint ide vetődött.

- Sütöttem pitét. Egyél belőle – kérlelte.

Hátat fordított Marcinak, nyitva hagyta az ajtót. Egyértelműnek vette, hogy a fiú megint bejön. És Marci, mintha ólomból lettek volna a lábai, el is indult befelé. Megint ugyanazt a fotelt választotta. De most kicsit mintha sötétebb lenne a szobában, igaz, az öregeknél valahogy mindig sötét van.

Marci elkezdte enni a pitét, de annak is olyan dohos íze volt, mint a lépcsőház áporodott levegőjének a szaga.

- Milyen volt tanítani? – kérdezte.

Nem teli szájjal, mert azt gyűlölte. A szülei, a nagyszülei olyannak tűntek e rossz szokásuk miatt, mint az állatok.

- Jó, szerettem.

- Zavarom esetleg magát?

- Nem – csóválta a fejét Márta. – Egyáltalán nem zavarsz.

De Marci mégis egyre feszültebb lett, semmitmondó beszélgetésekből volt elég otthon is. Hallgatta huszonegy évig, minden délután, minden este. Nem bírta elviselni. Azt akarta, hogy Márta kápráztassa el régi gondolkodók elméleteivel, eszmékkel, sanyarú sorsú írók életpályájával, de akárhogy próbálkozott, nem tudott kicsikarni néhány szónál többet belőle. A fiával együtt meghalt volna ő is egy kicsit? Talán direkt csinálja. Talán olyan utálatos már számára ez az élet, hogy nem hajlandó benne úgy tovább létezni, mint egy teljes értékű ember. Misztikum kell, hogy álljon a dolog mögött. Más magyarázat erre nincsen.

Miután Marci elköszönt tőle, Márta még hozzátette, hogy jöjjön máskor is. Nem ajánlotta, kérte, hanem felszólította. És Marci jött. Mindig megbánta egy kicsit, de aztán már kezdte megérteni a helyzetet. Most veszítette el a fiát, gyászol. Csak idő kell neki. Látszik a szemében, a vizes szemében, ami kékje annyira halvány már, hogy szinte egybefolyik a szemfehérjével. A ruhája még itthon, a négy fal takarásában is elegáns, mindig szoknya, ami mindig bokáig ér. A kontya előkelő, a fülbevalója színarany. Mikor még fiatal volt és szép, olyan lehetett, mintha az ég egyik csillagát viselné magán. Egy ilyen nő nem mondaná neki, hogy Marcika, sem azt, hogy a történettudomány haszontalan.

Marci tehát minden héten kétszer meglátogatta Mártát, de sosem beszéltek, szinte semmit. Csak egyszer, mikor Márta megkérte, hogy fürdesse meg.

- Hogy tessék? – kérdezte Marci.

Teát ivott akkor, és le kellett tennie a bögrét az asztalra megrökönyödöttségében.

- Csak segíts ki- és beszállni, megmosom én magam. Illetve a hátamat mosd meg, légy szíves. Mostanában egyre gyengébb vagyok.

Marci azt akarta mondani, hogy nem, de képtelen volt rá. A fürdőszoba felé menet már attól félt, talán elhányja magát, és Márta akkor majd megsértődik.

Mikor levetkőzött, Marci el akart fordulni, de minek? Úgyis látni fogja. A bőre ráncos volt, lógott, és mintha kisebb gömbbe tömörült hájcsomók ültek volna meg a csípőjén és a combján. Olyan volt, mint egy Rubens festmény. Marci nem hányt, de úgy érezte, ez a szituáció túlságon bizalmas. Márta kiszolgáltatottá vált, és itt, a zárt ajtók mögött még azt se hallaná senki, ha a gyenge öregasszony fejét belenyomná a vízbe, az meg készségesen megfulladna, mert mást sem akar már, csak meghalni.

A fürdetés után szinte futva hagyta el a lakást. Megesküdött az egy élő Istenre, hogy többet ide nem jön. Aztán két nappal később megint ott ült a kopott fotelben, teasüteményt ettek.

- Maradhatnál tovább, ha nincs dolgod – kérte. – Éjjelente gyakran mosdóba kell mennem, és nincs, aki felsegítsen az ágyból.

Marci persze igent mondott. Nem volt más választása.

- Alhatsz a fiam ágyában. A vendégszobát neki tartottam fenn. Krisztiánnak…

Marci hazament, hozott magának alvóruhát, a telefontöltőjét, meg néhány könyvet, amiből tanulhatott. Összességében sokkal jobban járt, az öregasszony ugyanis sosem beszélt, csak ült a kanapén, és nézett a semmibe, míg Marci két lakótársa állandóan zenét hallgatott, vagy telefonált, és nem tudott tőlük nyugodtan tanulni.

Minden éjszakát Krisztián szobájában töltött, sokszor még ott maradt másnap is, hogy csendben magolhasson. Krisztián szekrénye megtelt az ő ruháival, a fiókja az ő füzeteivel, még néhány szobanövényt is áthozott, mígnem a saját lakásában már nem maradt egyáltalán semmi. Márta meg minden éjjel, mikor felriadt a rémálmából, kiabált neki, hogy Krisztián, segíts kimennem!

De hívhatta volna bárhogyan, mert semmit sem gyűlölt annyira, mint a Marcikát.